Kémeri Attila Rampai
Halfesztiválnapló 2006. Szeged

Az alábbi szöveg mellőzi az iróniát, olyan, mint egy Aradszky László kazetta véresre hallgatva. Továbbá felhívjuk fgyemüket, hogy prózánkban meggondolatlan közlésekkel élünk.
Ez a szöveg arra jó, hogy megtudjuk, mi a fontos.
Ez a szöveg világossá teszi, hogy mi a lényegtelen.
Amennyiben nem értünk egyet, nyugodtan dőljünk hátra, és hagyjuk figyelmen kívül az egészet.
- Ugyan, szívem, vedd már fel végre az új pólódat -, szólt a kedvesem -, és nézzünk ki a halfesztiválra!
Egye fene, gondoltam, eriggyünk, oszt' nézzünk a bogrács fenekére. Sóhajtottam, kinyitottam a billegő szekrényajtót, kivettem a félelmetes ruhadarabot, széthajtogattam. Fehér, 80% cotton, 20% polyamid, szív fölött UFO-val, XL. Gyorsan belebújtam és esernyőre kaptunk.
- Lehet, hogy zuhogni fog - súgtam babámnak, és belékaroltam balról.
Az újszegedi oldalon, a Partfürdőn, közel a vízhez egy visszataszítóan energikus versenyzővel elegyedtünk beszédbe, aki a gőzölgő bogrács fölött kijelentette, hogy a fesztiváloknak az a sajátossága, hogy tömegeket vonzanak.
- Jó, jó lesz a juhfark - mondtam a babámnak és megnyaltam a fakanalat, amit a borvirágos hallélovag tolt elém.
- Ez itt nem más, mint a halgyűlölők találkozóhelye - mondta a szakács és pimaszul méregetni kezdte a barátnőmet.
- Ugyan már, ez itt csak marketing - szólt bele eszmecserénkbe egy vidám háziasszony.
- Egy ilyen rendezvény minden programjával és dicsőségével együtt megállíthatatlan, ugyanakkor egyszerre lehet borzasztó és felüdítő! - ordította felénk valaki a tömegből.
- Á, nem visznek ezek bennünket sehová, - fordult hátra egy otromba alak, aki addig háttal ült felénk, kezében műanyag söröspoharat tartott - és bármire is vonatkozzék a borivás, illetve halevés elnevezés, olyan tevékenységeket jelöl, jelölnek, melyek több százszorosukra nőnek! Esti ötleteink pedig csak jó szórakozást jelentenek.
- Milyen nőnek? Nőt akarok! - ordította valaki.
- Bort akarok! - ordítottam én.
- Huh! - hallatszott a tömegből.
- Itt a borod - mondta a kedvesem, közben meg lehalászlevezte az ufós pólómat.
- Úgy is én mosom ki, - mosolygott és szakácshoz fordult: - milyen bort inna?
A borvirágos most nem figyelt rá, hanem egy történetbe kezdett.
- A halak, azok csak halak. Életüket lében töltik, s haláluk után is lében lét a sorsuk...
- Lében, und lében laszen! - artikulálta az előbbi gazdátlan bariton.
- Igyá' mán egy kis bort! - mondtam a szakácsnak.
- Bocs - súgta az én babám, mert most meg egy kis borocskát löttyintett a pólómra.
- Na szóval, ott tartottam - hallatszott a borvirágok alól -, hogy a hal lét, mint olyan, képtelen megérteni magát a hallét.
- Ollé! - ordította a baritonunk - Nőt akarok!
- Annál is inkább - folytatta a merengést emberünk a bogrács gőze mögött -, mert őt, magát, mármint a halat, megevés után lével, miszerint borral locsoljuk.
- Nőre bor - mindenkor! - kiáltotta a bariton, és végre megláthattuk. Egészen mellénk keveredett és kérlelni kezdte a hallé csinálóját:
- Mondj valamit a nőkről!
A szakács megszánta és énekelni kezdett:
- A hal, az hal. De a galamb, kérem, az egészen más. Évek óta etetem a galambokat, sok ezer galambot megetettem már. Egyszer azonban volt egy galamb, egy csodaszép madár, de ez a galamb egészen más volt, mint a többi: Tojó volt...