Kollár Árpád
vetett bizalom
(d. i.-nak)
 
nem akarok senkit sem ijesztgetni,
de tegnap bekattant a kutyánk.
övé volt a tér ezidáig,
kerítéstől kerítésig a loholás.
a sebhelyesre szántott udvar,
s a kifulladás lankadó öröme.
ma övé a ketrec.
szemeiben zavar bujkál,
és az ételt adó kéz felé kap.
 
bár mutatkoznak a javulás jelei,
pillanatnyi megingása
észrevétlen nem maradhatott.
köztünk mi végképp elmaradt,
az egyenlőtlen viszonyba vetett bizalom.
hogy a falka ketrecének távja
után a tér megszűnik neki,
hogy az én lepattant szilánkját
pótolja a mi.
 
ha bűne van, az: beérte ennyivel,
hogy lázadása végül fennakadt
a hűség peremén,
s a láz erre felmentést nem ad.
elaltatják hát nemsokára,
tisztázandó e köztes helyzetet,
s mert veszélyt jelent húgomra,
ki köztünk minden bizonnyal
a legvédtelenebb.
 
minél szikárabb mondatokban
próbálom ma összegezni
a történet tapasztalatát.
hullamosóként hasznot húzni
belőle e vers erejéig.
esélyt sem adva a gyásznak,
ha már lucskos pofáját többé
nem szoríthatom magamhoz.
remélve, talán meglesem,
alkalomadtán, ki lesz,
ki majd minket altat el.