Kollár Árpád
vetett bizalom

(d. i.-nak)

 

nem akarok senkit sem ijesztgetni,

de tegnap bekattant a kutyánk.

övé volt a tér ezidáig,

kerítéstől kerítésig a loholás.

a sebhelyesre szántott udvar,

s a kifulladás lankadó öröme.

ma övé a ketrec.

szemeiben zavar bujkál,

és az ételt adó kéz felé kap.

 

bár mutatkoznak a javulás jelei,

pillanatnyi megingása

észrevétlen nem maradhatott.

köztünk mi végképp elmaradt,

az egyenlőtlen viszonyba vetett bizalom.

hogy a falka ketrecének távja

után a tér megszűnik neki,

hogy az én lepattant szilánkját

pótolja a mi.

 

ha bűne van, az: beérte ennyivel,

hogy lázadása végül fennakadt

a hűség peremén,

s a láz erre felmentést nem ad.

elaltatják hát nemsokára,

tisztázandó e köztes helyzetet,

s mert veszélyt jelent húgomra,

ki köztünk minden bizonnyal

a legvédtelenebb.

 

minél szikárabb mondatokban

próbálom ma összegezni

a történet tapasztalatát.

hullamosóként hasznot húzni

belőle e vers erejéig.

esélyt sem adva a gyásznak,

ha már lucskos pofáját többé

nem szoríthatom magamhoz.

remélve, talán meglesem,

alkalomadtán, ki lesz,

ki majd minket altat el.