Petrik Emese
Vincent úr, meghívhatom egy csésze teára?

Foglaljunk helyet a parkra néző, tágas látképet engedő ablak előtt, ahol a belső tér melegsége szinte ölelésébe fogadja a szabad ég téli frissessége által övezett növényzetet. Élvezzük az észrevétlenül lelkünkbe settenkedő csodát, a természet folyamatos misztériumjátékát. A szeretetkertben nevelkedett levendula aromáját forró gőz oldja ki a rostok sűrű hálójából, meghagyva szellemisége szabadságát egy másik térformában. Közben a tengerpart illatbódulatát sejtető lágy illat gondolatainkat odüsszeuszi bolyongásként végigutaztatja a könyvtárszoba bölcseletei között. Lehalkult szellemünk átérzi a csend tápláló hatalmát, amikor örökérvényű tapasztalások szűrődnek be érzékelési körünkbe, még ha az ősbölcsesség forrásából, az eónok idejéből ered is. Tizenkét érzékelő központunk befogadóvá válik. Kortyolva a teából szervezetünk rendszerében felcsillámlik a természet időtlen körforgása: az egyéves ciklus alatt kifejlődött növény – kilépve saját időrendjéből – átalakulva belép az emberi szervezet körforgásrendszerébe, alázattal adja át az idők kezdete óta magába sűrített bölcseletét.

De mi is volna ez? A gazdag tárházból e pillanatban engem a József Attila versvilágára oly jellemző, folyamatosan jelenlévő egyidejű ellentétek egy-énűséget szétfeszítő erőinek vad dúlását nemes mederbe terelő csendes, sugárzó állapotú lélekerő érintett meg. A növény által megjelenített átváltó energia. Mozdulatlan, lehalkult voltában uralja (átalakítja) a körülötte lévő disszonanciát, anélkül, hogy az egység érzetének tisztalelkűségből kilépne. Műveli mindezt szó és cselekvés nélkül – a legteljesebb belső csendben, sugárzó állapotban!

Ilyen minőségű érzelmi állapotban sétálva indultam el Budapesten az Írók Boltjából s léptem be az Andrássy útról Vincent van Gogh misztériumvilágába, hogy akár önmagam létformáival is találkozzam: rálátva, ráérezve értelmezzem vállalt életutam keresztállomásait. S valóban, a rajzok látványa megindította bennem az örök ember lélekfejlődésével és próbatételeivel járó – katarzis felé hajló – érzelmi-minőségi váltások ritmusjátékát. Az emberben lakozó örök-változatlan értékek tapasztalatcseréje, párbeszéde kezdődött meg a fekete és fehér színkontraszt által életre keltett indulati állapottal. S máris az érzelmi kövületeink stációit járom: a teremtés óta mindig ugyanazoknál az emberi gyengeségeknél rakodik finom kövületpor az élő lélekre, amely szép korig elérve kőszívű állapotúvá is vastagodhat.

Akkor találkoztam Az örökkévalóság kapujában című alkotással. Az átváltási forma előtt önmagába forduló, arcát tenyerébe temető, tekintélyes kort megélt férfi rendezetlen érzelmi állapota által magányba roskadva ül, az élet terhe alatt meggörnyedve. Egy másik változatban a megéltek révén megnemesedett apó is lehetne az örök bölcsesség birtokában, aki Teremtője iránt bizalommal, fénnyel telten nézhetne elébe égi zarándokútjának. Arcvonásai – ha mutathatná – tükrözhetnék az összegzés állapotát. Egyidejűleg több érzelmi sík vetül ki az anonimitás által. Az atya a kapu szimbolikájának megtapasztalása előtt ül. Arcát nem mutatja. Olyan emberi minőségében ért a kapu élé, amikor az ember saját logikai, értelmezési és igazságrendszere felmondja a szolgálatot. Carl Jung megfogalmazásával élve: a valódi találkozás Istennel mindig az én megsemmisülésével jár! Tudatosodik benne a jézusi érzés, amikor Péter, Júdás, az emberi tömeg és Édesatyja is elárulta. Szembesül saját árnyékával: az őt uraló kudarcaival, sérelmeivel, csalódásaival, reményvesztettségével, szeretetteljessége megélésének hiányával. Ahhoz, hogy a férfi megszülessen, a fiúnak meg kell halnia. A kép egy tömörített folyamatot jelképez, ebben rejlik megrendítő nagyszerűsége. Ez fakasztja fel a megtisztulás könnyeit is. A fiú meghalásának folyamata bukkan fel érzelemforrásként, gondolatvilágában pedig végigpereg a férfi-lelkiség első feladata, letisztázni, kik vagyunk, és megérteni: valójában az szolgál bennünket eszközkészletével a megjavításunkhoz, ami éppen hiányzik belőlünk. Ez az ábrázolt pillanat magába sűríti önismeretünket, megtalált középpontunkat. Többlettartama abban is megmutatkozik, hogy személytelen a kép (férfivonalon a teremtőerő a fiútól, apától, nagyapától, szépapától és ükapán át az istenig vonul). Az arcnélküliségen az apafájdalom is átsugárzik a férfiléleknek az a sebzettsége, ami az Atyától való megfosztottságot jelenti, ami az apahiány-élményből ered, akár elhunyt, akár elhagyott, akár munkájára hivatkozva állandó távollétben van családjától. A biológiai apa létténye meglévő tapasztalásként mindig megvan, de megtalálja-e vajon magában a mélyebb férfiasságot? Hiszen a tekintély ténye is ebből az érzelmi körből sarjad! Merte-e megosztani lelki életét, gondolatait, érzéseit, álmait, sebeit saját fiával? Az apasebet csak maga a férfi gyógyíthatja azáltal, hogy feldolgozza azokat a sérüléseket, amelyeket kap, valamint felnőtt és megbocsátó viszonyt alakít ki az apjával és az apapótlékokkal. Következő lépésként újra fel kell nevelni a belül maradt kisfiút. Ám ebből az energiából a jövő férfigenerációjának is adni kell…

Akit a képen látok, nem kezdeményez már, nincs lényében határozottság, tartását elveszítette. Nem kér semmit, lelke megmentését sem. Az arcról levonult a férfi-jellemváz. A királyi jellem azt kérdi, mennyire képes önmaga birodalmát összetartani. Mert fiatalemberként mindenki keresi a maga királyát, aki eligazítja, mi a helyes és mi a valóságos. Az összegző korban a kérdéseket a bölcsességnek kell felváltania, s a harcos jellem is értelmezné a hódítások jogosságát. A harmadik erőforrás a lelki erőt keringetve a belső változást serkenti azáltal, hogy a sötét és a világos oldalt szembesíti. Abban segít, hogy azzá válhassunk, akik valójában vagyunk. A negyedik erőforrás a bennünk lévő szerelmes, amely mindennek ízt és szépséget ad. A szerelmes az a rész, amely nem fél attól, hogy kockáztatás által függővé váljon s megtapasztalja a fájdalmat is. A fájdalom elfogadására, megélésére edz bennünket. Nem szabad félnünk tőle: az élet természetes része. Tudnunk kell megélni. Ezért kell bennünk az erős király és a harcos, illetve az ellentéteket feltáró mágus. Intenek és óvnak a vágytól, mert minden szenvedés talaja a vágy. De a vágy megelevenítése már színeket kíván. A színes festmények az örök belső próbatétel-sorozatot vetítik ki a mélyből, ezzel ellentétben a fekete-fehér térkitöltés a metszően világos emberi léthelyzeteket ábrázolja az útjukon tudatosan járók számára. Szívritmusában együtt dobbanva az időhatárok nélkül érlelődő univerzumi bölcselettel.