Roginer Oszkár
Az amnézia levelezőlapok albumába
/1
...mithrill-bilincseimből pillantám képedre, Kedvesem:
klárisok. Gyűlöletklárisok koccantak tompán, csiszolt üveggyönygök bolyongtak, keringtek krinolinok, s fogakként csikordultak egymáshozgördülve meg.
Simulj helyettem, fülkagylóm bukott-angyal szárnyaiba, s
pestises áramlásukat bőrbevarrva érezd át. Vacogj!
– míg apró leheletek fagyott könnygolyóbisai egyetlen sejtkristályon
oldódtak át, s kiolvadt: a flakonbazárt, émelyítő, arktiszi hullaillat...
***
...mithrill-bilincseimből pillantám képedre, Kedvesem:
s így, a mákvirágok Babilonjában csámborogván,
tapadám sósharmatom ajkával
– sziromemlékeim csupasz csípőjének dunnájába,
mint függőkertek csent datolyája csobbant volt,
kutaid csillámló vizének szurkos egében, lopok majdan
konok örökkön-visszhangot, agyagjárataid vágyáztatta érrengetegébe...
***
...mithrill-bilincseimből pillantám képedre, Kedvesem:
karjaim széttárva – suhantam, a morganit magasban – szilánkokra
hasadván,
homokórám, alkonyati neszének szőke hajába túrtam
bütykös pörceim, míg langymeleg tajgámmal szőtted
távoli sáfrányzönge zamatoddal, öled ringását egybe:
mint vérbefagyott dervis, egy feledésrágta zarándokút agg kőkockáin...
***
...mithrill-bilincseimből pillantám képedre, Kedvesem:
tenyerem párnás vasútvonalaival alkottam újjá,
tovazakatoló zokogásom pollen-por sikolyaival testáltam, önkoptató üvegcséjéből
– évezredek, s pilláid olvasztótégelyének lázálmaivá;
s mint bíborszín tinta menüettüteme az őszi esőben
– teremtődött volt áldozati bárányom
barlangom, lángoddal imbolygó pipacsának keblévé....
***
...mithrill-bilincseimből pillantám képedre, Kedvesem:
s ahogy, tarkód pillangóinak remegései alvadtak meg
a hajnali imában, s amint a néma villámok csomót kötöttek
az áfonyák csattanni vágyó bőrére,
s feszes kebleden, széltépte északi fénnyé lett az elzizzenő kendő:
omlottam térdre,
mint elcsöppenő gyanta, az antik esőben...
***
...mithrill-bilincseimből pillantám képedre, Kedvesem:
távoli tűzek lobbantak el, a monszun gipszkelyheiben, s a
felhasadó sikátorok nárcisz véredényei, támasztották ki az Orion-köd baldachinos ágyait,
míg Te: meghitt, tompa, pázsitos nyoszolyádon
feszülten meredtél parázzsá; mint jégszikébe zárt fotoszintézis:
távoli sikolyok hava,
s egy tejsárgává dermedt, ridegre repedt harangfoszlány. A szitáló ködben...
***
...mithrill-bilincseimből pillantok képedre, Kedvesem:
kísértenek – imbolygó ábrázatai mocsaram márványarcainak – a mélyből, s
tüdőmbe ötvözik, pergamentekercseim tükörszilánk-kasztanyettzáporának
leheletkönnyű talpalatsercenéseit.
Ráébredek. Ahogy a kénes leheletek, az üst ingoványos reményéből emelkednek,
iszapba sújtva a gyökerek békalencsés páfrányerezeteitől, az éteri kielégülésekig:
Nem alkottattál soha! Kizárólag én! Énmagam! Az ősroncsolástól, saját teljességemig!
---------------------------------------------------------------------------------------
...utolsó árnyának önélvezetét is feledvén...
...az önzetlen szürkületnek adá, legpazarabb adományát...
...önmagát...