Mile Stojić versei

TESTVÉRISÉG ÉS NŐVÉRISÉG

Hogyha most születnék
és volna választásom, nem ezt
a nyelvet, nem e foglalkozást választanám.

Sem e hitjelet, sem e reménytelen
hitet. Nem hagynám, hogy
gyilkosok okítsanak a jóra.

Nem e kort akarnám, sem
ezt a vigasztalan országot.
Sem mostani fivéreimet,

akik kiadtak. Sem a népet,
a gyermekeit az aranyborjúhoz
hordót. A nevemet is

megtagadnám. Ismét egyedül csak
téged választanálak, akit naponta
ezerszer megsimít

a hűség és fény tekintetemben.

OREMUS

Mondják a tolvajok: ne káromolj!
Mondják a gyilkosok: az úr napját megtiszteld!
Akik az úrnapot tisztelik, az Urat nem.
Az Isten gyilkosai vallják: Isten nevét hiába
szádra ne vedd!

A hazugok számon tartják minden parancsolatod:
Ötödik: ne ölj, hatodik: ne lopj, nyolcadik: hamis tanúságot ne tégy!
A tolvajok hamis tanúk.
A tolvajok mondják: más felebarátját meg ne kívánd!
A gyilkosok mondják: én vagyok urad, istened.
Más istened kívülem ne legyen!

A hazugok betartják az Úrnapot
És sorolják további parancsaid.
A tolvajok szerint: a másét ne kívánd
Hogy soká élj, s örömöd legyen a földön.

Mondják a gyilkosok: tiszteld a tolvajt
Hogy soká élj, s örömöd legyen a földön.
A hazugok szerint a te neved tanúbizonyság
És szólnak: Istenét szádra ne vedd!

Hiába.

VÉGEK

Úgy nyolcvankettőben vagy háromban,
már nem emlékszem pontosan, a Tomislav király utcában,
a kommunista funkci villájában
élt Oskar Davičo, a költő.
Mozzánk menekült, mesélte,
a szerb nacionalizmus elől. Mi akkor
nem tudtuk, mi az.
Esténként a idős költő sétára ment
kislánykájával. Rímekbe szedte az "életet"
és a "végeket", a forradalmat és a szerelmet.
Mi büszkék voltunk rá, hogy a bárdnak
száműzetésében menedéket adtunk, bár a mi
hajlékunkat átjárja a szél. Tartott pár
előadást a filozófiai karon, tette a szépet
a csinos asszisztensnek, majd, miután belátta,
hogy a sors elől nincs menekvés,
Belgrádba visszatért és nem sokra rá
Hádész labirintusa nylelte el.
Csak egyetlen idényt töltött velünk,
az összes fiatal költő közül Blagojevicet,
Tontićot és engem kedvelt. Hármótokról tanulmányt
fogok írni, hangoztatta.
Halála után felforgatták a várost azok, akiktől menekült,
mára nem maradt semmi, ami emlékeztetne rá.
Már az utcák neve sem a régi, nem hogy valaki verseket
őrizne emlékei között.
A házat engedély nélkül bővítette ki
egy posztszocialista keresztapa, a giccs templomává téve.
Sokszor, ha a Koševo kórház irányába haladok,
úgy tetszik, elsuhanni látom a szocialista poézis bárdjának
köpcös árnyát, és úgy tetszik hallom is, amint a Hannát
vagy A falnak támaszkodó meggyfát szavalja,
és zászlóként lobog ősz haja
a viharban.

BAHT

Mula Mustafa Bašeskija után

Imára jártam Bahthoz
Hogy fiam szülessem.

Most Bahthoz a fiam jár,
Hogy halálomat kérje.

SZEPTEMBER 11. ROMJAI

Ikarosz magasságvágya közismertté lett
Kiterjedt a víz, az ég és a szárazföld minden irányában
A szarvat híressé tette ereje és a költő meg dithirambust faragott
Ám az ember alázuhanása a lángoló égből
A hideg és kemény göröngyre
Szavak és sorok nélkül maradt.

2.

Most dalolj, lelkem,
Hihetetlen fordulatokhoz szokva,
Most miért hallgatsz, szívem,
Te legalább megtanulhatsz röpködni a romok felett.

3.

Új tornyok építéséről szóló tanulmányt olvasok
Amely majd megtöbbszörözi a nyereséget
S egyben a meggyilkoltaknak is síremléke lesz
Akiknek száma mára 2752
És A Szabadság Tornya
Nevet kapja majd.

Nem ikerépületek lesznek
Hogy meg ne ismétlődhessen a történelem,
A sorsot ne kísértse.

4.

Az egyik torony szabályos alakú
A másik aszimmetrikus
Mindezen túl hatszázkilenc méter magas,
Villámfogóval a tetején,
Emlékeztessen az öböl túloldalán álló
Szabadságszoborra, azután meg
szabadságért hangzó kiáltásunkra,
ami a föld felől a felhők felé repül.
És minduntalan ott végzi, a padlón.

5.

Boldog a ház, ha építőjét látja.
Szomorú az ember, aki
ebédre hívta az asztalost.
A legszomorúbb a katona
levelét váró leány.

6.

A modern építészet a fára
Vagy az alumíniumra és a műanyagra alapoz
Hogy majd az ítéletnapot követően, amikor a tűz lecsillapul
Mindebből hamu se maradjon
Legyen az emberi vereség teljes és végleges.

7.

Walt Whitman, én veled szerződöm,
Veled, aki az asszonyok táncát figyeled,
Csípejük a holdváltozásra ringatókét.
Ahogyan a te isteni versezeted is
Felülmúl dagályt s apályt.

8.

Gyújtsd fel vázlataidat, Libeskind!
És Amerika széles vidékére
Tervezz polgártársaidnak földszintes kőházakat,
Meleg veremlakásokat,
Melyeket mésztufa lapok és medvebőr takar
Ahol az asszonyokat leteperik és gyereket csinálnak.
Építs téglatűzhelyeket a fejlődés áldozataira való meleg emlékezésnek
Az érkező boldog
Új nemzedéknek.

Szarajevó-Bécs, 2003 szeptembere-2004 februárja

VERS AZ ELSŐ SZERELEMRŐL

Mindenki a szerelem halhatatlanságáról mesél (versel)
Az iskolai kiránduláson esett csókokról és találkákról, vagy a hirtelen
Fellángolásokról a meglepetés-tájban,
kertvendéglőben, tengeröbölben, Duna-rakpartokon.
Az én élettapasztalatom más.

Az első szerelmemre szégyennel emlékezem,
Mert abban szégyent vallottam férfiként és emberként egyaránt.
Felé lobogtatom - aki mindezt tudta és megpróbált megértő lenni
Elvesztegetett évtizedeken át -
A hála és a bűnbánat kendőit.

A háborútól ráncszántotta arcot és Antigoné határozottságát kapta,
De nem ő az, akit szeretek, aki előtt földig
hajolnék tüstént, s akinek csábító szájáról minden
hazugságot elhiszek. Ez mindig másokkal esett meg.

Beszélgethetsz vele anyagi gondokról,
Megoldhatatlannak tetsző problémákról,
Egészségről és gyógynövényekről, arról,
Nem kellene annyi ital és dohány, jót tenne több mozgás,
Egyes közhelyeket csak egyedül ő ért meg.
Zenon nyílvesszője célba talált.

Lehetett volna házunk a Bunán, a Rotimiljen,
Gyerekünk tucat, szolid tanyánk, boldog életünk.
De mindegy, köze a szerelemhez nem volt,
A később viharszerűen lecsapó s végezetül
Vérrel és könnyel távozó szerelemhez.

REMÉNYTELEN REMÉNY

Tolnai Ottónak

Átutazóban a szelíd, búzatáblák
és sötétség közé heverő városokon,
amelyeket Győrnek, Szombathelynek,
Szabadszállásnak, Székesfehérvárnak hívnak,
Függőlegesek víztornyaik,
S kapujuk mellett keresztre
feszített ember.

Te jársz az eszemben, Ottó,
Meg egy régi találkozásunk
Újvidéken, amikor azt magyaráztad,
A költészetnek semmi értelme, ha nyelve
Nem nyit utat a teljes igazság felé.

Nem tudom, hol vagy most és mit írsz
Nem tudom, tudod-e, hogy közben én is
Megismertem a Magyar tenger moraját.
Nem vagyok benne biztos, hogy megleltem az utat,
Amelyről egykor beszéltél.

De amíg kerestem, megismertem
az elsüllyedt városok ragyogását,
A törött árbocok esztétikáját,
Az árulás bájos erotikáját.
A reménytelen reményt, amelyről
Elképesztő beszélyed, a Világpor
Beszél.

(Beszédes I. fordítása)