Sutus Áron
S talán: (kívánhatok)...

Beke Ottó
A várakozásról

Nem tudom, ismered-e a várakozás perc-karavánjainak szomorú vonulását; a szobák sivatagillatát, a lassan történő vágyakozást; a napellenzővel borított ablak sugárszerelmét, meg minden mást, például a kívánatos és csillogó test látványát, ami egy fény-nyár ígéretes idejében szemérmetlenül tárja föl tagjait, hogy a vágytüzelő napsugárzás barna porral vonja be a duzzadt-kék erekkel behálózott bőrét?

Nem tudom érezted-e már a kamasz-hétvégék forgatagát elhagyó péntek újszerű ízét; s vártál-e már mozdulatlan száj mozgására, hajoltál-e már szótlan-néma (szikár) alak arcához, hogy halljad frissítő forrásként túlcsorduló szavát, miközben a mérhetetlen önuralommal fölvértezett szoborember megszakíthatatlan hallgatásba burkolózott, amitől te szomorú lettél?

..........................................................................................................................
..........................................................................................................................
..........................................................................................................................
...............................................................
.....................................................

Azt írod, ismered a Várakozást. De vajon tisztában vagyunk-e a várakozás lényegével, testével; vajon tudjuk-e egyáltalán: mi a várakozás?

Várakozhatom-e például magára a Várakozásra? (S itt az általad használt nagybetű - látod - máris funkcionálissá válik: perszonifikál) Hiányolhatom-e az ünnep lassan és méltóságteljesen múló, oda-vissza mozgó, ingázó idejét? Miközben nem várok egyetlenegy személy közelségére, melegére sem, kívánhatom-e azt, hogy várjam egy, a távolságban fölsejlő, s talán éppen a távolléte miatt kívánatos személy testét, közelségét, azét a személyét, aki valójában nincs is?*

Miközben az ünnep, a játék és a szimbólum meleget adó egyvelegét hiányolom, azt, hogy nem képzelek szüntelenül magam elé hosszú női tincseket, vagy például jaj-karmokat, várhatom-e, hogy végre megérkezzen a mindezekre való vá(r-gy)akozás ünnepe, az öröm napja, a Várakozásé, mely éppen azáltal tölti be szerepét, hogy vég nélkül elhalasztja, kitolja beteljesülésének pillanatát? De ez már a temporizáció és a vágy kérdésköre...

*S talán: (kívánhatok)

arcot adni neked, Kedves, meglehet, közelséged (bújócska) s távolságod (bújócska) hiány(a), ahol az erek hirtelen lüktetése, a hangszálak, és hangzárók elcsuklása, a figyelem eltérülése és vonzása (de nem egyben a megértés/megtérés; miképpen Te magad vagy az) éppenhogy a bújócska révén ismer rád; s minthogy egyben az olvasás (akárha ebben a szemkontaktusban - két értelmetlen kötőszó találkozása - zárt ajkak reszketésében/rezzenésében érezném meg a születés[eme]t), mely benned lakozik, teljesíti be látogatásod érinthetetlen játékát, ahol a tiszta és fájdalmas krómszínű testek az apró szemizmok (ahol hirtelen megszűnik mindenféle hasonlat, csak azonnali felejtés/látogatás - megszűnnek az apró sikátorokban szeretkező fényszálak) féltő/lebegő hunyásában lelsz nyugalomra.

Azt mondod, féltesz.

A megszólítás (a figura körvonala/árnyéka) mint úton levés; (kívánhatok):

Azt mondod, féltesz, s miközben rövid, visszajáró önismétlésben az ébredést hiányolom, azt, hogy a nem-feledő pillanatban kérdezhessem, félthetlek-e, megérzem a várakozás örökké szertefoszló rendszerét, a hangszálak és hangzárók elcsuklását, a két szempár találkozását, a zárt ajkak rezzenését, a krómszínű testek, szemizmok küzdelmét a mindig-is-jelen-levő távolodást/távolságtartást.

Az amnézia mindig is ott van/oda tart, ahol a puha, még testmeleg vánkos árulkodik ittjártadról.

Szóval a benned rejtező cseppek (a név ökonómiája), az egyre sűrűsödő vágyharmatok mindig is tekeredő spirál, mely a szerteágazó erekben lel nyugalomra (disszeminál), s távolít el a megértés pillanatától, pontosan ebben a pillanatban érhető tetten - bár a kétely ismét továbbhajszol, utánad, a Másik után (melyik Másik?) -, pontosan akkor, mikor a rólad szóló szöveg megszűnik a tiszta és fájdalmas seszínű papírba nyomként (árnyék) beinni magát, ahol már mintha márványkoporsódba hívnál (inszeminálsz).