Vasagyi Mária
Vanitatum verum
(részlet)

- Eho, tu bone puerulus (Hé, te jó gyermekcse!)
- Quis me jubilat? (Ki kiált nékem?)
- Majores tuus antiques! (A te öreg őseid!)
CODEX BELLI III.l6/a
Pax. Mora. Anno Domini 1099-1104

...és lebbenek fölébe, én, a Myrtillek csenevész sarja, és a cirruszok pelyhein átfigyelve látom, e felmagasztosított világ minémű, hogy ennél szebb föld fölé csakugyan sohase vitt még szálltom, konstatálom, én, Mór és Sára bűnös szerelemből fakadt fattya, s a gondolat a lengedezést megbolygatja és leérek és a Loire túlfelén Fülöp üldögél, a drága déd, előtte lágy füvön terítő, katángkék, kenyér és naspolya rajta és szőlőt szemezget Jusztin nagyapa és megszeged a kenyeret, felnevelőcském, Fruzsina, és vízben sikadozik lábam és hajamat örvény cibálja és átérek hozzátok és körkörül mormojál Arrét nemszakadó zaja...

Sziklatornyok sűrű sorfala közt jártak, mígnem a hajnali fuvalom a Puttonyos ('Hotteur', nevét 1100-ban kapta) hegy Holdudvarnak (az őslakosok nyelvén Halosnak, majd Aréole-nak) nevezett tisztásán érte őket. A völgyben makacsul tartotta magát az éj. Rekedt hangon végre pihenőt parancsolt Félix, ám kísérete - Ambrózius római szerzetes, három dalmata tengerész, két olasz muzsikus és szicíliai halászok és még néhányan az askalonnál a győzelem és a szent bosszú mámorának közepette békelábra állított és harmadnap hazaindított seregből - a madárzajban a parancsot nem hallotta, ezért jó ideig még lóhátról bámulta a Puttonyos rózsálló sziklaormát és a Holdudvar körül koromló erdőt és a nyíló mandulafákkal a Bársonysipka (Toque, Fiorentine-i János lantmester fejfedője után) nevű dombot és a ködből, a semmiből vezető valahány ösvényt, miközben a Koldus (Mendiant, 1112-től) szikla mögött sistergve tekergő Loire vérvörös fodrai felcsillantak.

Ide a követ a lábamhoz, parancsolta a cihelődő szolgáknak Félix. A három ölnyi hosszú és fél ölnyi vastag jeruzsálemi kőoszlop tíz betűs és számára ismeretlen nyelvű feliratának jelentését senki se fejtette meg, mert Félix ódzkodott bárkinek is megmutatni, mint éhező falun átgyalogló vándor a kenyerét, úgy dugdosta, legfőképpen az antiochiai bölcsek elől rejtegette, akik azt tanították: jól nézzük meg, kinek a hiányzó ruháját öltjük fel, kinek ételét esszük meg, kinek holmiját vesszük el. Ugyancsak elkerülte a doryleumi látnok, a vak remete kunyhóját, aki a a szentháború minden fontosabb eseményét megjósolta és a további hadviseléstől a Szentföldön óvva intett, mert jövőben pásztázó világtalan szeme még hét keleti vértengert látott, midőn már sötét vala, obscura jam luce, még nagyobb sötétség leend, állította. Félix igyekezett kitérni a lyoni bencések elől is - mindent tudtak, mert mindent láttak, szúrós szemmel a lélek legmélyén kutattak - jóllehet e szentéletű férfiak a legfurcsább hadizsákmány látványához is hozzászoktak, prédikációjukban erre mindahányszor utaltak, de a hadisarc miatt a királyokat is megrótták, mint akik a háború teljes célját fel nem érhették, ahol csak tehették a legkeresztényebb hadfiakra is rápirítottak, ha e kiválóságok nem gyakorolták a magamegvonást. Majd ha ismét erre járunk, mondta volt Félix a tanácsadóknak, akik a kő hordozta titok felfedésének egyetlen módját, a bölcsek, a látnok és a bencések tudásának igénybe vételét, ennek helyét és idejét a fülébe súgták, jóllehet a fenti tudósok szavát a kor legszigorúbb követelményei szerint maga is megbízhatónak vélte, hanem úgy döntött, a gránitot birkabőrbe csavarva emberi erővel országról országra vontatja, tette ezt nemcsak az ismeretlen írásnak miatta - ki tudja, mit rejt értelme, gondolta -, hanem mert még a Szentföldön megbánta, hogy Lőrinccel, a mindjárt a hazaút kezdetén furunkulózisba esett és folytonos ápolásra szorult egyhasi öccsel a követ egy sírkert bejáratának tartópilléréből kivágta - akkor az írást észre se véve, annyira elbűvölte a kőhenger soselátott fénye - és hadizsákmányként kezelte. A töredelem az úton többször is hatalmába ejtette, s az oszlopot olyankor csaknem folyóba gördíttette még az idegenben, vagy erdőmélyen felejttette, de nem, mégse vált meg tőle, annyira vonzotta a mesterien csiszolt kő szépsége. Az inszakajtó cipelés miatt a szolgák az úton eltűntek, Félix elől erdőbe, pincébe, szakadékba, vízfenékre bújtak sorban, csupán a leghűségesebbek maradtak mellette, a kő okozta haragot és kínt enyhítendő háta mögött Kőrejtőnek csúfolták és gyalázatos történeteket ötlöttek róla, de ezt a Holdudvaron, úgy tűnt, mind elfelejtették, mikoron a parancsnak megörülve puszta körömmel szaggatták, tépték a rongyos irhát a réten, majd a csupasz követ a Holdudvar keleti szélébe görgették és uruk utasítására az írást ott földnek fordították.

De akkorra már a többiek, a nézlők is, az érkezés örömének hevületében magukat a fűbe vetették, a hirtelen harmatban megfürödtek s a kilátástalanul hosszú és veszélyes út pora, mi egészen belepte őket, sárrá majszolódott és szemükbe csorgott és kastossá vált, ám ragyogott előttük minden, és sokáig ujjongtak a réten hemperegve, bordájukat ismeretlen öröm feszítette. E kivételes voluptas, melyet a híres földabrosz, az Időzés (az őslakosok nyelvén Mora, majd Arrét) látványa és jelenségeinek érzékelése váltott ki, addig bódította őket, mígnem szemükbe sajdított a napfény váratlan ereje. Akkor lecsihadtak, szolgák és kísérők körültáboroltak végre.