Verebes Ernő
A festő és a malom

Akkor indult be lassan az a malom, amikor egy alkalommal hosszasan időztünk az őt ábrázoló festmény előtt a Szépművészeti Múzeum képtárában, s talán hálából, vagy pusztán illedelmességből, lám, egyszercsak megmoccanni látszott hatalmas vitorlája. Örült volna ennek az a XVII. századi flamand mester is, aki a képet festette.

Meseszerű volt ez a zsupfedeles, kúp alakú épület. Régi történeteket, romantikus korokat idézett, akár a jó öreg Cervantes, amikor leült megírni lovagregényét.

De a láthatatlan, tonnás kövek: a malomkerék meg a vályú, amiket több heti munkával kellett kifaragni, azután a csapágyak, a fogaskerék-áttételek s az ezeket tartó faszerkezet, vagyis a teljes gépezet, melyet birkafaggyúval jól átkentek, mielőtt beindították volna, azoknak a mestereknek állított emléket, akik megépítették ezt a malmot, s akik már évszázadok óta a föld alatt porladnak. Csak nekik köszönve fordulhatott el a lomha kerék a hatalmas kőágyban, porrá törve lelkét az azóta is friss búzának.

Úgy tűnt, még a szél is erölködik, amint mozgásba hozza a hatalmas vitorlákat, mintha így osztozna a kenyérteremtők sanyarú sorsában.

Az önmagát molnárnak ábrázoló festő, akkor lépett ki a malomból, amikor már éppen továbbléptünk volna, hogy a szomszédos képet vegyük szemügyre. Tett pár lépést, majd az eget kémlelve felfelé fordította arcát. A vitorla nyögve, recsegve írta köreit, s akár egy hatalmas légcsavar, mely az egész épületet arrébb kívánja tolni, egyre sebesebben forgott a megélénkülő szélben. A lankás síkságon néhány magányos fa állt. A felhők közben lejjebb ereszkedtek s vészterhesen a lombokra telepedtek, a mező viszont smaragdtükörként tündökölt, hisz a nap, még mielőtt végleg lebukott volna, utolsó sugaraival bearanyozta a fű zöldjét.

Az önmagát molnárnak ábrázoló festő gyönyörködött egy kicsit az egyre sötétülő ég és a napsütötte fű közötti fényes feszülésben, azután sarkonfordult, s visszaballagott a malomba, hogy ellenőrizze, rendben megy-e az őrlés. Ahogy behúzta maga után a súlyos faajtót, a képtár egyik gondnoka odalépett hozzánk, s figyelmeztetett bennünket a közelgő zárórára.

A látogatók tétován indultak kifelé a teremből. Egyesek még ácsorogtak egy kicsit valamelyik kép előtt, a határidő lejárta még az addig érdektelenekre is láthatólag serkentőleg hatott. Mielőtt kiléptünk volna az előcsarnokból, megkérdeztük a portást, meddig vendégeskednek még a fővárosban a nagy flamandok festményei. Megtudtuk, hogy már másnap visszautaznak hazájukba, a Németalföldre.

Azután mi is elindultunk, ki-ki a maga útján.

Nem siettem, útközben még betértem egy látványpékségbe, gombás burekaszt venni. Ott egy régi, otthonról elszármazott ismerősömbe botlottam, aki csodálkozva kérdezte, mit keresek Budapesten. Semmi különöset, feleltem, csak a Molnárral volt találkám, itt, a Szépművészetiben. Összehúzott szemekkel bólogatott. A Molnár. Igen, talán Zoltán, vagy Béla, valami rémlik, hát persze.

Hiába, szétszóródtak a régi barátok.