Két pont között
Két pont között a legrövidebb út nem járható. Azért nem, mert a természetben nincsenek egyenes vonalak. Még a legegyenesebb nyárfa sem egészen egyenes, különösen közelről nem az. Csak a mi kezünk építhet egyenes utakat, csak a mi szemünk építhet egyenes tornyokat. Ezek azok az utak, melyek nem járhatók, ezek azok a tornyok, melyek nem mászhatók. Utaink, még ha járhatóak is egy szakaszon, bizonyosan nem azon, amerre éppen mennünk kell. Tornyaink legtöbb esetben templomtornyok, ezért megmászásuk inkább szellemi, mint fizikai teljesítmény.
*
Legtöbbször olyan utakon járok, melyek az adott két pont között - görbék. Más szóval, felemelő dolog azt hinnem, hogy egyenesben vagyok egy interasztrális dimenzióban, miközben a fénnyel együtt, jótékonyan alávetem megam a makrogravitáció mindenható erejének ott, Csantavér és Visnyevác között, félúton. Szép. S e gondolat egészen addig él bennem, amíg százzal el nem ütöm az első fekvőrendőrt a kicsiny telepes falu határában. Aztán jön még három. Az utolsót már valóban rühellem, nem is beszélve a lelkiismeretfurdalásról, mert azt azért tudom, hogy mindenki félti a gyermekét, egy forgalmas út mentén... A Telecskai dombok nyúlványára épült Visnyevác eközben éjjel-nappal mély álmát alussza, akkora itt már a közúti biztonság.
Máshol azonban nem állt meg az élet. Messziről jött, ámokfutó autók fékeznek csikorogva Meggyesfalván a hulladék téglából kiépített útburkolati akadályok előtt, míg vezetőiknek, akik biztonsági öveikbe dőlve dacolnak a tömegtehetetlenséggel, fogai közül buggyan ki a már jól ismert, időtlen balkáni szentencia: poľuri polako.
*
Néha erőt vesz rajtam valami furcsa nosztalgia, hogy a Zobnatica és Zsednik közötti Mali Beograd nevezetű falucska egyenes országúttal átszelt központjában megálljak egy rövid pihenőre, pontosabban, hogy beüljek abba a lepukkadtságában is bájos kocsmába, melyhez, ahányszor csak arra járok, valami megmagyarázhatatlan, misztikus erő vonz. Szóval, hogy üljek be oda, s ott - nehéz ezt így egyszerűen megfogalmazni -, jól berúgjak, például. De a berúgást ezúttal nem disznólkodásként, hanem ettől jóval összetettebb érzületi kisülésként definiálnám, hovatovább, az egészet úgy fognám fel, mint egy laza, pasztellszínű délutánt, melyről túlzsúfolt hétköznapjaim során álmodozni szoktam. Veszélyes vágyakozás ez, mely álomszerű anyagtalanságával mindannyiszor megpróbál kivonni a való világ tapintható közegéből.
Aztán mégis megállok Mali Beograd főterén.
A kilenc-tíz tagú férfitársaság, mely a foltos-kockás abroszokkal terített asztalok mellett ül, focimeccsekről beszélget, és szirti sasokról álmodozik. A sarokban tévé, szőkített díva igyekszik túlkiabálni az egyre növekvő zsivajt. Amikor belépek, senkinek sem nézek a szemébe. Leülök egy szabad asztalhoz, és sört rendelek. Míg várok, a terítőn éktelenkedő foltokat próbálom műalkotásként értelmezni. Már számon a pohár, amikor valaki megszólít. Iszom még két kortyot, csak azután válaszolok. Zentai vagyok, mondom, s bólintok is hozzá. Hallott már erről a helyről, veti oda, s e mondatban benne van az is, hogy akkor meg mi a francot keresek itt. Kinézek az ablakon, közben azt érzem, hogy talán nem jókor teszem. Láthatják, hogy nem hódítani jöttem. Tovább bólogatok, mint aki csak helyeselni tud, hogy ez van, senki sem tehet róla. Közben folyamatosan érkeznek az inkább kíváncsi, mint ellenséges pillantások. A törzsgárda mintha magára haragudna, s nem az idegen betolakodóra. Vajon miért? Ettől enyhe lelkiismeretfurdalásom támad.
Csak egy ember marad, egy szakállas, aki nyílt kihívásnak tekinti jelenlétemet. S amikor se szó, se beszéd, átül az asztalomhoz, egy láthatatlan kéz hirtelen csendet int. A szakállas két sört rendel. Érzem, hogy elfehéredek, miközben végtagjaim átmelegszenek. Tudom: ha sikerül megúsznom, hogy egy percen belül előhúzza, s az asztalra tegye a pisztolyát, akkor van esélyem arra, hogy a második sör, meg egy férfias szópárbaj után elhangozzék majd az a bizonyos mondat, mely közhelyessége ellenére, időnként hasznosnak bizonyul. Tudniillik, hogy csak jó ember van, meg rossz ember, mindegy az, mely nemzet fia az illető. Jó meg rossz. Két pont, több nincs. Köztük meg, a nemlétező egyenes. Az a bizonyos út, amit magunkban újra meg újra fel kell fedeznünk.
Már alkonyodik, amikor elindulok. Rágógumit dobok a számba, s beindítom a motort. A fényszórókat nem kapcsolom be, a szürke beton szinte világít a lemenő napfényben.
