Verebes Ernő
Párlat

Sokan látták akkoriban, ahogy ott áll az ég felé törő jegenye tövében, enyhén félrefordított fejjel, mintha tükörbe nézne, száját csücsörítve, miközben megigazítja a haját. Szinte minden reggel megjelent, s mozdulataival belerajzolta magát a hideg ragyogású novemberi tájba. Talán bolond volt, ki tudja.

Nem emlékezhetem arra, hogy mikor születtem, emelte fel a tekintetét, amikor egyszer valaki megkérdezte tőle, hány éves. S az illető, egy arra járó vadász, csak zavartan bólintott, nem firtatta tovább a dolgot.

Szerintem, születési bizonyítványában, évszám helyett a kortalan meghatározás szerepelhetett. Már amennyiben volt születési bizonyítványa. Ez az asszony a semmiből bukkant fel, de a kiközösítés terhe mellett, a titokzatosság királynői koronáját is viselnie kellett. Rossz nyelvek szerint, ez maga volt a boszorkányság. Később, egyre inkább meggyőződhettem arról, hogy végső soron egyre megy, melyik a nevezett tulajdonság. Akár egyik, akár másik, mindig hordozója valami ármányos, csintalan orcátlanságnak.

Léteznek emberöltők, melyek elakadnak valahol útközben, ezért emlékezetüket küldik előre maguk helyett. Ennek az emlékezetnek hordozói azok, akikről régtől fogva sokat beszélünk, s akik idővel koruknak felszentelt követeivé válnak. Megölni, csak a görcsös félelem, vagy a hideg közöny képes őket.

*

Váltig azt bizonygatta, hogy az ott egy harminc év körüli asszony. Az elsárgult fényképen, amelyet kopott bőrtárcájában őrizgetett, és amit rövid rábeszélés után meg is mutatott nekünk, látni véltünk ugyan egy elmosódott alakot, amint egy hozzá képest jól felismerhető jegenyefa mellett áll, de hogy férfi-e vagy nő, fiatal vagy öreg, immár örökre a fénykép titka marad. Meg a fényképészé, aki az öreg szerint, brit haditudósító volt, s valamikor a második világháború elején járt errefelé. Ha szerencséje van, tette hozzá cinikus mosollyal, s később agyon nem lövik a jugoszláv–magyar határon, még a hidegháborút is megérhette volna.

De vajon ki ez a fényképen rabul ejtett, majd az évek során egyre inkább szökni próbáló árnyalak? Ki ez a nő, aki megörökíttetett ugyan, ám idejét nem óhajtotta sokáig pocsékolni holmi kétdimenziós jelenlétre? A magamban feltett kérdés folytatását már hangosan tettem fel: és egyáltalán, miért kellett lencsevégre kapni őt, ha már egyértelmű volt, hogy nem szeretné kilétének helyét és idejét felfedni? Hisz a fénykép kora meghatározható, s a rajta szereplő megboldogultak akaratuk ellenére is emléket állítanak maguknak!

A szél hordani kezdte odakinn az avart. Az öreg kissé előrebillent, hogy a tárcáját a fényképpel együtt visszagyömöszölje a farzsebébe, s közben csak annyit mondott, hogy senki sem beszél itt megboldogultakról. Összenéztünk. A fiatal nőnek látszó alakot ábrázoló fotó legalább hatvan esztendős volt.

Kinéztem a „Z” alakban felszögelt lécekkel kimerevített ajtón, melyet az időszakosan felerősödő légáram éppen akkor tárt ki. A megereszkedett ég alatt száz meg száz varjú keringett látszólag összevissza, fejetlenül. Kissé távolabb, majdnem mezítelen ágkoronával, ott állt a jegenye.

Már rég másról beszéltünk volna, de a felvetett téma makacsul ott keringett a cefreszagú levegőben. Az öreg a kabátja alá nyúlt mintha vakarózna, s az övén függő tokból előhúzta a kését, amivel egy akácvessző végére két mozdulattal hegyet faragott. Akkor óvhatunk meg igazán valakit valamitől, mondta mély köhögésektől megszaggatott, reszelős hangon, ha nem tudjuk, mitől is kéne megóvnunk. Ha csak úgy mellette vagyunk, napról napra.

A hegyes vesszővel kipiszkálta hüvelykujja körme alól a porral keveredett ragadós cefrét, majd a földre pöccintette. De a legtisztább féltést mégiscsak az elengedés jelenti, tette hozzá csendesen.

Helyeslő hümmögések, és egyre növekvő értetlenség fogadta szavait. Furcsa volt az egész történet, és nem is egészen odavaló. Egy fiatal fiú felállt, kiment a kalyibából, elsétált a jegenyefáig, s csak ott gombolta ki a nadrágját, hogy vizeljen. Közben az öreg egy bádogbögrét tartott az ütött-kopott kazánból csöpögő nedű alá. Gallyat dobtam a tűzre, akácgallyat, amiből egy jó csomót még előző este bekészítettünk. Az öreg a hegyezett végűt is a lángokba dobta. Aztán körbekóstoltuk a zamatos párlatot.

*

Kifakult posztókabát volt rajta, alatta fél lábszárig érő, mellén csipkézett vászonruha, meg fekete, csatos cipő. A haját sebbel-lobbal tűzhette fel, mert nyakán még ott rakoncátlankodott néhány kibomlott tincs. Így indult el. Törzsét kissé előredöntve lépdelt, mintha a formás fara ösztökélné mind gyorsabb járásra. Később már szinte futott. Ahogy áthaladt a késő őszi kukoricatarlón, úgy tűnt, hogy a föld fölött lebeg. Rátért a hidegtől megdermedt dűlőútra, majd nemsokára a kanálist átszelő hídra lépett, onnan meg már nem volt messze a város széle. A háta mögött elnéptelenedett a vidék, igaz, embereket addig sem lehetett látni arrafelé. De ez most más volt. Az a fajta parttalan magány, amely csak messziről odacsalogatott, veszélyes gondolatokkal oldható fel.

*

A mellettem ülő vadászkabátos férfi szalonnát meg kenyeret vett elő a tarisznyájából, miközben közömbösen az után érdeklődött, hogy vajon mit kereshetett ez a nő a városban. Az öreg a vörös gyöngyöket izzadó kazán ajtaját bámulta.

Nem sokszor járt arra, mondta, de akkor nyomós oka volt rá. A kórház szülészeti osztályára igyekezett. Szinte még be sem ért, megszületett a fia. Az orvos, s az ápolók el sem hitték, hogy egyedül jött. A kisfiú szép volt és egészséges, de két évre rá belehalt egy rókaharapásba.

Még folytatta volna, de észrevette, hogy néhányan megrovóan néznek a vadászkabátos férfira, amiért az kérdezősködni merészelt. A történet, a hihető és hihetetlen határán egyensúlyozva a semmibe futott. Oda, ahol két esztendő csupán egy pillanat, s abban a pillanatban is éppen meghal valaki.

Eltelt néhány perc. Arra gondoltam, vajon milyen úton is kerülhetett az a fotó az öreghez. Őt mindenki ismerte, tudtuk, földjei vannak, valaha szenvedélyes vadász volt, meg hogy már akkoriban is működtetett egy pálinkafőzőt, nem messze a Tiszától. Azt, ahol éppen ültünk. Feleségét öt éve temette el. Addig kettesben éldegéltek, gyerekük nem volt.

Reggeli után, ahogy fogyott a délelőtt, a társaság egyre csak a kazánt figyelte. Ébren kellett tartani a lángot, ezen kívül más tennivaló nem akadt. Néha egy-egy köhintés, egy félszeg kijelentés a másnapi vásárról, vagy valaki unalmában gallyat dobott a tűzre. Egyébként semmi. A rozsdás üst halk duruzsolása töltötte ki a csendet.

Amikor férfiak ülnek össze, hogy közösen tegyenek valamit, az csak nagyon hasznos dolog lehet. A kártyától a politikáig minden, egy szempillantás alatt a világ legfontosabb történése lesz. Most e furcsa, homályos mendemonda jócskán lebénította a társaságot, mégis, talán különvéleményét kidomborítandó, mindenki másként bólogatott rá, amikor elunta a mozdulatlanságot, vagy éppen újrakóstolta az infúzióként csepegő párlatot: az eljövendő nászok, örömteli gyermekáldások, és ünnepélyes elhalálozások féltve őrzött, már-már a feledésig érlelt pálinkáját.

Beesteledett, mire az utolsó csepp is a műanyag hordócskába került. Az öreg maradt utoljára, hogy elrendezze az üstöt, a kazánt, s eloltsa a tüzet. Mi, többiek, kinn várakoztunk. Jó tíz perce ácsoroghattunk ott, amikor kiszólt, hogy furcsán érzi magát, és erősen zsibbad a bal keze. Amikor beléptünk, már a földön feküdt, a füstölgő parázs mellett.

Óvatosan felemeltük, s a vadászkabátos furgonjához vittük. Zihálva lélegzett.

Pedig sosem jártam Angliában, suttogta szaggatottan.

A furgon lámpáinak fénye idegesen ugrált a buckás gyepen. Ahogy kikanyarodtunk a telekről a földútra, néhány pillanatra a jegenye is kirajzolódott a semmi közepén. Az öreg, tágra nyílt szemmel nézte. Aztán csak robogtunk sebesen, a kórház felé.