Weiner Sennyey Tibor

Az időutazó énekeiből

 

I.

 

Valahogy elképzelem - még sikerülhet is - hogy utazom az időben,

Hogy nem csak vagyok egyszerűen, hanem talán már-már létezem.

Megkeresem egykori önmagam, aki voltam, aki egykor lehettem.

Nem árulok el magamnak semmit, nem keltek illúziókat.

Hagyom magam reménykedni, és titokban megközelítem engem.

Látom majd régen saját szememben magam; s hogy teljes legyek,

Csak erre, csak ennyire figyelmeztetem majd azokat, akik vagyok.

Ezt is csak úgy, hogy nem szólok egy szót sem hozzánk,

Mert a sok monológ között csak a vers a tiszta hallgatás.

 

II.

 

Én vagyok az, Tycho Brahe, a Dán csillagász, aki le és föl,

Jobbra és balra - apró szigetén, tervekkel szívében - járkál és száll.

Itt lesz művem, Uraniborg - az Univerzum pontos mása -, és itt

Szerelem majd fel a gigantikus kvadránst, bennem ragyogó Stella Novát

Figyelve mérem majd fel az eget, hogy közelebb kerüljön

Talpamhoz a Föld, ahol diadalt arat a múlás és nem-tudás.

Én vagyok az, Tycho Brahe, nézd csak: markom még őrzi

Az 1600-as Keplerrel történő - apa és fiú - nehéz kézfogást.

Az ó és új között, én vagyok a Dán csillagász. -

Lelkendeztem barátomnak, én, kusza álomkufár,

Aki rámnézett, s többet mondott, mint minden tudomány,

Csak annyit, csak egyszer - teljes és visszavonhatatlan

Természetességgel -, hogy ő egy hóvirág.

 

III.

 

A tökéletes magány, akkor tör rám, ha sokan vagyok.

Körbeveszem magam, mint légiót gall harcosok.

És hagyom megverni énem szerkezetét, hagyom széthullani.

Magamra török meztelen, kékre festett üvöltés, páncéltörő éjben.

(Halomba szórom könnyeim - vagyok, amit írok -, égő papír a föld.)

A csata után a béke: csepp a nimfán párolog, kúszik az egzakt égbe.

Vesztes légió a vers, szétverve és széthullva, csak régésznek érdekes.

De az ellenség is én vagyok, meztelenség és szikrázás, elfeledett harcosok.

A tökéletes magány, akkor tör rám, ha sokan vagyok.