Bakos András: Lassító vonatok I.
Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy változik körülöttem a narancssárga városi fény ezüstté, amíg a sugárúton gyalogolva átmegyek az egyetlen megmaradt régi lámpaégő árnyékmezején. Csak azért jövök erre, mert látni akarom ezt a fényjelenséget. Lassan botorkálok, nézem a cipőmön a színeváltozást, és amikor épp azt gondolom, remélem, senki sem lát így, egy ismerős hang szólít a nevemen, kiáltva.
"Átjössz-e hozzám?"
A sugárút túloldaláról, a buszmegállóból kiabál rám, öröm és izgatottság látszik az arcán. Lelépek a finom, sima aszfaltról a hullámzó durvábbra, elindulok felé; vissza a tömény, émelyítő narancsfénybe. Régi barátnője áll mellette, de máris búcsúzik tőle, mosolyogva; mintha nekünk sokkal több fontos megbeszélnivalónk lenne. Mintha mi tényleg összetartoznánk. Ez a látszat pedig most őt sem zavarja, sőt, talán jól is esik neki.
Hát akkor nézzük meg jobban ezt a kedves, hízelgő hazugságot; vegyük tudomásul könnyedén ezt a jóindulatú figyelmet, ami olyan jólesett volna régen.
Talán mégse kellett volna áthívnia, mondja később. Hiszen le fogom késni a buszomat. De talán megértem a dilemmáját; mert ha nem szólít meg, én talán már nem is veszem észre őt, és ő akkor nem tudja meg, hogy tényleg engem látott-e. Nem derül ki az sem, igaz-e, amit hallott, hogy családom van már, kisfiam. Ez nyilván nagyszerű dolog. Igaz is, nem kellene föltartania, hiszen engem a fiam és a feleségem már nagyon vár. Meg kell ígérnem, hogy a következő busszal el fogok menni, akkor is, ha őt egy fontos mondat közepén kell félbeszakítanom.
Aztán mégis hagyom, hogy elmenjen az utolsó előtti buszom is, amelyet egy óra múlva követ az utolsó. Tudomásul veszi, és amikor fölajánlom, nagy sóhajjal, mosolyogva beleegyezik, hogy elkísérjem a városszéli rózsaszín tízemeletesig. Aztán az ajtó előtt állva megfordul, és azt mondja, hogy most ő kísér vissza a buszmegállóig, mert így még beszélgethetünk egy kicsit.
Láttam-e előző éjjel a filmet, amelyben Wagner muzsikája nem csak filmzene volt, de bizonyos szempontból díszlet is? Afféle finom szövésű, de erős függöny, zenéből. Végül olyan érzése van az embernek, mintha csak a zenét akarták volna illusztrálni. Az Excalibur. Ha láttam, akkor talán én is azt gondolom most, hogy nekünk lenne mit beszélnünk erről a filmről. Persze, nem most, hiszen nekem sietnem kell. Végül is, nem tudja, mikor lehetne erről rendesen beszélni velem, hiszen ő is eléggé elfoglalt. Mindegy, már maga a lehetőség is szívderítő, hogy erről beszélgethetünk valamikor.
Ő most egy általános iskolában tanít, olyan kisgyerekeket, akik, mikor már belefásulna ebbe a munkába, mindig meglepik valami őszinte gyermeki szépséggel. Arra kíváncsi még, hogy én hogyan érzem magamat. Biztos jól? Nem kellene fogyni egy kicsit? Mosolyog, és a homlokát ráncolja. Nyilván a kisdiákokon is így kéri számon a leckét.
A buszon állok, hátul, az ablakhoz nyomom a tenyeremet, ő is int.
Mond valamit. Lassan beszél, de nem tudom leolvasni a szájáról, mit.