Bakos András: Lassító vonatok 2.
Lassan beszél, de nem tudom leolvasni a szájáról, mit.
Ha körülnéz, azt látja, a sétányon a fák lombja egyre kevesebb fényt enged át. Mintha estére mindig megnőnének a levelek. A Tisza túlsó partján még tisztán látszanak a színek, és a hullámok szakadatlanul fénylenek. Az úszóház tetején napozó nők és férfiak még nem fáznak, de ideát, a nagy fák alatt már homályban botorkálnak a klinika betegei, ahogy befejezik a szellőzködést, és visszamennek a kórtermekbe. Vékony, csontos lények, leginkább madarak. Ezt látná, ha körülnézne. De azt hiszem, nem néz körül, talán a szemét is lehunyja, mintha pihentetné.
Eleinte azért járt ide vissza gyakran, mert itt látta meg először a Tiszát, amikor ebbe a városba jött, tanulni. Sokáig én is elkísértem ide. De egyszer itt ért bennünket az eső, és ő a kinyitott ernyő alá hívott: karoljam csak át nyugodtan, ez természetes, különben nem férünk el, és valamelyikünk válla elázik. Valamit megérzett, ahogy átfogtam a derekát; elkomolyodott, és kérdezgetett, egyre türelmetlenebbül. Te szerencsétlen, mondta végül, amikor kihúzott belőlem néhány szót.
Elindultunk, és azt magyarázta, nyilván tévedett, csúnyán félrevezette a szótlanságom; most látja csak, mennyire gyerek vagyok még. Nem kellett volna bevezetnie a puszit. Ne is mondjak semmit, ő rontotta el ezt. Most egy ideig nem kellene találkoznunk, hogy fel tudja magában dolgozni, ami történt, de ne féljek, azért még látjuk egymást.
Pár nap múlva levelet írt, azt kérte, ne menjek el hozzá többet. Ne haragudjak, hogy ezt kéri, hogy ennyire önző, de úgy érzi, most egy ideig csak magával szabad törődnie. De azért tisztában van azzal is, hogy nekem most is fontos, mi történik vele, ezt ő ugyan nem helyesli, viszont nem akar rosszat sem nekem, ezért, csakis ezért elmondja, hogy megtalálta a vigaszt, a kiutat ebből a borzasztó helyzetből, mégpedig az Úrban.
Amikor hazament a Tisza-partról, elkezdett imádkozni, énértem, mégpedig úgy, ahogyan azon a bizonyos alkalmon látta. Biztosan emlékszem, amikor elmesélte, mit látott ott, mennyire meglepték azok az ismeretlen emberek, akik a plafonra néztek, és hangosan mondták, ami éppen a nyelvükre jött, egyik-másiknak a könnye is folyt. Akkor őt riasztotta ez a kitárulkozás. De ahogy ment hazafelé, hirtelen olyan érzése volt, hogy neki is ezt kell tennie, és már ettől az elhatározástól is nyugodtabb lett kicsit.
Imádkozni nem letérdelve, összekulcsolt kézzel kell, pontosabban, bárhogy és bármikor lehet, csak az intenzív kapcsolat a fontos. Az őszinte beszélgetés.
Tiszteletben tartottam a kérését, a Tisza-partot is elkerültem, de nagyon nehezemre esett. Hiszen szerettem.
Vigasztalásul majdnem minden másnap levelet írt nekem, többnyire arról, hogy hamarosan megint látni fogom, és akkor talán érezni fogom rajta azt az óriási változást, ami ezekben a hetekben lezajlott benne. És ha hiszem, ha nem, az Úr engem is számon tart, és velem is szívesen beszélgetne. Máskor azt írta, nehogy az képzeljem, ez a torz kapcsolat, ami közöttünk fennáll, valamiféle büntetés bármelyikünk számára. Ő inkább leckének képzeli el, s jó lenne, ha én is annak látnám, és segítenék neki a megoldásban. Higgyem el, nem történik semmi sem véletlenül.
Az sem lehet véletlen, amikor néha neki nem sikerül megtalálni a lelki békességet, és olyankor elmarad a beszélgetés. Ennek is van tanulsága.
Akkor elképzeltem, ahogy ott ül, kétségbeesetten. És nem történik odabenn semmi. Talán azt gondolja, ki is mondja magában, hangosan, hogy: legyen meg a te akaratod. Ilyesmi. És akkor azt látja, hogy az Isten nem is akar semmit; nagy csöndje körbefogja. Néha pedig mintha csak figyelné, méregetné őt, szótlanul.
Elhatároztam, hogy ha látom még ebben az életben, az első az lesz, hogy megkérdezem tőle: most akkor tényleg jobb?