Bakos András: Lassító vonatok 4.

Ezek mégiscsak barbárok voltak, mondtam; nyíllal lőttek a halakra.

És most mi legyen veled?

Ezt kérdezte, és mosolygott, először aznap, szelíd, fáradt mosoly volt, egy nehéz nap jutalma. Délelőtt ült vonatra otthon, Pesten gyalog ment át egyik pályaudvarról a másikra, mert a metrót nem szerette, a taxisok viszont elzárták az összes város összes forgalmas útját. Én is biciklivel mentem be a városba, a szombat délelőtti előadásokra, aztán kimentem elé a vasútállomásra. Átgyalogoltunk az egész városon, a biciklin toltam a táskáját, és végre beszéltem, mégpedig annyit, hogy kiszáradt a torkom. Egyszer félbeszakított, és azt mondta, az őszinteségnél nincs fontosabb érték két ember kapcsolatában, és jól jegyezzem meg, az is hazugság, amikor ott vagyok nála és úgy teszek, mintha elfeledkeznék az időről: direkt akkor állok föl, megnézni az órát, amikor már tudom, nem érhetem el a buszomat, maradni kell tehát, várni a legközelebbire. Nem tudtam mit szólni erre, de ő rögtön ezután azt mondta, ezennel elnézést is kér tőlem, mert ő sem volt mindig őszinte hozzám. Például akkor, amikor azt állította, nem tudna engem elképzelni a párjának. Értsem meg, ezt akkor csak azért mondta, mert bosszantotta a hallgatásom.

Abban maradtunk, hogy készít nekem vacsorát, aztán elindulok haza. Én pedig azt szerettem volna, ha nem látja rajtam a fáradságot, nehogy azt higgye, csak azért ásítozom, mert itt akarok maradni nála.

Holott valójában tényleg azt szerettem volna.

Minden zaj olyan erős és irritáló volt, ahogy kinyitotta a kanalas fiókot, aztán a forró olajba belehulló krumpli sistergése. Odaültem az apró lakótelepi konyha asztalához, és megtámasztottam a fejem. Addig sohasem tudtam így aludni, most egy szempillantással később arra riadtam fel, hogy megrázza a karomat: kész a krumpli.

Szóval, mi is legyen velem?

Őszintén, én a legjobban azt szeretném, ha most itt alhatnék.

Komolyan nézett, aztán úgy érezte, mosolyognia kell, biztos, ami biztos, meg kell mutatnia, sejti ő, mi jár az én fejemben. Nem, mondtam, én most aludni fogok. Ezt már megértette. Mire végeztem a vacsorával, megágyazott nekem a saját szivacsán. Előbb ő zuhanyozott, utána én, ahogy kijöttem, a barátnője szobájában neszelt, azt hittem, ott marad. Lefeküdtem. Később nyílt az ajtó, és megjelent egy másik szivaccsal. Azt mondta, nem tud azon az ágyon, abban a szobában aludni. Odapakolt mindent mellém, leoltotta a villanyt, és lefeküdt, egy méterre tőlem. Hamarosan úgy látszott, mindketten alszunk. Akkor ő, tudván, hogy nem alszom, hátat fordított nekem, és közelebb húzódott hozzám. Én pedig vártam egy ideig, aztán, mintha csak fordulnék, rátettem a kezem a derekára.

És hát ennyi: tényleg mind a ketten fáradtak voltunk

Reggel a kezem a vállán volt. Nem bánta, pedig fölébredt már, éreztem. Végül mégiscsak elkezdett óvatosan mozgolódni.

Hová készülsz, kérdeztem.

Csak rendbe akarja szedni magát egy kicsit, ezt mondta.

Nem mégy te sehová, itt maradsz, mondtam akkor, és a kezemet a derekára csúsztattam. Bár kibújhatott volna könnyen, mégis maradt.

Én pedig elhűltem, ahogy a saját hangomat meghallottam. Az, amit mondtam, egyáltalán nem illett hozzám, sőt, egyenesen nevetségesnek hatott az én számból, az én hangommal. Ő mégsem nevetett. Akkor elengedtem a vállát, és fölültem, mert látni akartam az arcát, ő azonban már nem akart fölkelni, csak nézett előre. Hát mit akarsz még, mondtam magamnak akkor, a csoda már megtörtént veled.

Tényleg ott voltam, nem messze a négyszögletű tó partjától, ahogy megfordultam, láttam, melyik parton megyek most éppen, hol tartok, nagyon az elején, ez még csak a reggel, épp most tűnt el a hajnal ólomfénye az ablakról; már látszik, szeles, felhős napunk lesz, egy gyorsan vonuló felhő árnyéka borul rá a szobára, aztán lassan megint betűz a nap, és ez így marad most, valameddig.

Csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.