Balogh István: Ezüst halacskám története 4.
...megbízhatok-e az embereimben?!
Aztán bekevert a világháború, s akkorra már az öreg Kohn, Károly király gyanús alattvalója, feneke kivirított a nadrágból, mert valami papírtalpú katonabakancsok miatt elúszott a bolt, a büró, el a ház, dehát az Úristen cselekedetei ellen nincs apelláta.
Bérlakásban éltek akkor már Kohnék a Posta utcában, a hely még tisztességes, de a lakás udvari volt, sötét és salétromos, ez meg már nem volt egészen kóser.
De volt ifjabb (akkorra már az öreg) Kohnnak egy gyönyörű szép lánya,a hetedik, a Josephina, a Pepi kisasszony. (Már megint egy Pepike!) Amikor még jól ment az üzlet, a kisasszony még bimbócska volt, mindenféle legények, mint igazi gyümölcsoltók, látták már, hogy Pepike nem Josephina, hanem Regina, és sugdosgattak a fülébe mindenfélét. Pepike egyszer azt kérdezte apjától, a nagyeszű, ifjabb (akkorra már az öreg) Kohntól:
- Papa, ezek a legények nagyon sokat karattyolnak az én fülembe bele! És nagyon sokat ígérnek! Adhatok-e nékik hitelt?
Ifjabb (akkorra már az öreg) Kohn arca kigömbölyödött, mint a telihold, bölcs Salamon homloka fénylett gyérülő haja alatt:
- Hitelt adhacc nekik, de előleget nem!
Ám ahogy fogyott a lehetséges hozomány, úgy fogytak a lehetséges hitelkérők is. Egyszer aztán, miként ifjabb (ekkor már az öreg) Kohn vagyona, ők is teljességgel elfogytak. Ifjabb (ekkor már az öreg) Kohnnak megmaradt a lánya meg a rengeteg poloska a bérelt udvari lakásban.
De a lány tündérszép volt.
A poloskák meg veszettül csíptek.
S aztán az történt szép, szerb Zentában, hogy a Karpelesz Gyuri, a Posta utca elejéről, akinek saját háza volt, benne étterem és korcsma, erősen udvarolni kezdett a Kohn kisasszonynak, Pepikének. Ifjabb Kohn, aki ekkorra már az öreg Kohn lett, látni kezdte a fölkelő napot, az igazi fényt, érezte az áldás melegségét is, hiszen gazdagon mehet férjhez a legkisebb lánya, tehetős lehetek még én is! Ám a viharos udvarláson túl nem alakultak a dolgok. A viszony meg nagyon is bizalmassá kezdett válni.
Egyszer úgy adódott, hogy az urak négyszemközt maradtak, s az öreg Kohn, akit poloskák döfködtek ilyentájon, kérdésre nyitotta száját:
- Gyuri öcsém, tulajdomosképpen mit akar maga a lányommal?
Karpelesz Gyuri tiszta tekintettel állta az öreg Kohn fürkésző pillantásait.
- Feleségül veszi már eccer a lányomat, vagy mit? - emelte a legnehezebb sziklát az öreg Kohn.
- Vagy mit - felelt a Karpelesz Gyuri egészen nyugodtan.
Ekkor látta meg az öreg Kohn a foszladozó falikárpitot. A legcsúfabb virág kinyílásának legbüdösebb mozdulatát érte tetten. Egy vadász, egy kisasszony, vagy hat agár meg egy szerencsétlen sovány szarvas volt jelen. A szarvas nyakából vér lövellt, a kutyák nevettek, a kisasszony kezét rakta volna szoknyája széléhez, de már hiányzott a szoknya, nem volt meg a kézfej sem, s a vadász akadálytalanul juthatott zsákmányához.
(Ezüst rablóhalam énekel, most ért a negyedik zubogóhoz.)
Oh, halak, ti legpontosabb teremtményei az Úrnak, miért vetitek testeteket vízfelszín fölé, napsugár markába?
Strörr kapitány ekkor már gyilokra kész.
Piszkos Fred mindent föláldoz.
(A két parancsnok Kohn falára köp, fölragadjon a lelógó kárpit.)
Igaz férfiak hajóznak vitorláson Dél Keresztje alá. Úristen arca alá, amelyen áttűnik az élet.
Fából faragott kétfej, Störr és Piszkos Fred néz jobbra-balra a hajó orrából. Mintha Janus istent formáznák. Kétfej egymásnak zsidó anekdotákat regél, tenger kékes, fehéres, föltámadó habja fölött. S árván maradt kétfej kétarcán is áttűnik e rongyos-piszkos élet.
Taton meg, jelzőlámpa alatt, csábos szirén, kígyófej, viperaszem, férfi lelkére szomjazó ragadozó, vicsorog. Hátra néz csak, elhaló habokra. Nevet a napra, kacag a holdra, csipogó delfinekre, vért kívánó cápákra, mireánk, édes testvéreim, képe eltorzul, mert az én ezüst rablóhalam most ér oda mindent eldöntő zubogójához, de alant a legnagyobb rablók állkapcsai vannak kitárva. Ez a mi életünk, felebarátaim, s míg a kegyetlen torkon átcsusszan hímáldozatom, ezüsthalam, az én létem (Fiat voluntas tua!), a legszebb istennő szemében libidó vérvöröse-kátránya csillan, orcáján világok, alvilágok, mennyországok énekelnek: csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.
2005. április 7-9.