Balogh István: Ezüst halacskám története 3.
...elért a harmadik zubogóhoz.
A falikárpiton a légyott látszik fakón, kiábrándult mindenből e kép, e faltakaró, mert a poloskák befészkeltek minden alá, még a szerelem alá is, a leghevesebb szívdobogás alá is.
Barnásarany poloskák.
Ifjabb Kohn, korosabbá válván morgott mindig, mint a bolhás kutya, mert a valamikori öreg akkorra már a vén Kohn lett, aki nem akart elpatkolni szépszerével, nem akart megtérni Ábrahám atyánk kebelébe! Úgy kell majd agyonverni, hogy végre örököljek, mondogatta az ifjabb Kohn, aki ekkorra már öreg Kohnná lett. Olyan emberré, akire a valamikori Rézika ifiasszony felettébb ügyelt, nehogy tilosba tévedjen, de elmúlván felettük az idő, változott a szerető hitves hozzáállása is, s amikor egyszer meghallotta, hogy az ő Kohnja éjjel kettőkor fölkelt a hajnali istentisztelet miatt, furcsa dolgokat észlelt hallójáratain, mert az ő Kohnja csöndesen kisomfordált a konyhába, ahol a Kati szakácsné aludt, és az asszony sejtelmes és fölöttébb bűnös suttogást hallott. Gyanakodva figyelt hát, s azt hallja orozva, hogy a konyhában alkudoznak, de nagyon. Kati szakácsnő, kerekseggű szépözvegy, nagy selyemkendőt kért, öreg Kohn meg egy kötényre valót ígért. A valamikori Rézika kisasszony, Grün úr legszebb lánya, aki annakidején sokat adott a női erény megnyilvánulásaira, sziklaszilárdságára, a nők állhatatosságára, dekódolva a bűnös kommunikációt, nem állhatta a végenincs alkudozást, kikiabált a szent hálószobából:
- Kohn! Ördög bújjon a bőrödbe, igérd már meg neki azt a selyemkendőt, mert lekésed a hajnali templomot!
Néhány nap múlva, amikor az ifjú (akkor már az öreg) Kohn újra legényegyleti társaságba került, ismerősei mély kaparásokat láttak mindkét szeme körül.
A falikárpiton a hamisbarokk légyott nehezen volt kivehető, mert az ódon gobelin ugyancsak koszlott állapotban tett eleget föladatának. Valami férfialak volt ott, meg valami vadászkutyák, agarak talán, aztán Diána képében valami hölgy, amely az ifjú (akkor már öreg) Kohn Toncsi lányára hasonlított volna, de a feje mállott volt már ekkor a fal salétroma miatt, és a szoknya is rövidre hasadt, mintha Diána vagy Toncsi előkelő hetéra lenne, és első szóra vetkőzni kezdene. A maradék szoknyafoszlány alatt, a hasadozó kárpit alatt, miként a bútorszövetekben is, piroshátú poloskák tenyésztek nagy számban. Ez volt egyetlen gazdagsága akkorra az öreg Kohnnak.
Hol volt már az az idő, amikor felemlegették őt, mint az üzletkötések nagy tudorát? A hűséges alkalmazottak kiválasztásának csalhatatlan mesterét? Hogy is volt ez?
Történt annakidején, hogy Weiss úr, a legzsugoribb zentai lótetű (ifjabb Kohn megfogalmazása volt ez, és nagyon pontos jellemzés), orvosai tanácsára Karlsbadba volt menendő, hogy hosszú életű legyen. Viszont nem bízott sem a helyi, sem a székesfővárosi bankokban, ezért ifjabb Kohnhoz ( a későbbi öreg Kohnhoz) járult, s azt mondta:
- Nekem halaszthatatlanul el kell mennem Karlsbadba, itt van minden ingó vagyonom, ötvenezer korona. Eztet nem vihetek magammal. Kérlek, őrizzed meg addig, amíg visszagyüvök!
Felelt erre ifjabb Kohn:
- Nem szívesen vállalom el mástul a pénzt, de önnek, aki boldogult atyámnak is szívbéli barátja volt, mégis megteszem!
Erre válaszolt a Weiss:
- Ifjabb Kohn, egyetlen fia elhalt barátomnak, az ember nem tudhatja, mi történhet vele a mai világban, adjál te nekem az én pénzemről egy kis írást!
Ifjabb Kohn sértődött képet vágott:
- Ha nem bízik bennem, itt van a pénze, az ötvenezer krón, vigye el!
Weiss megrettent, s remegő hangon ezt a javaslatot tette:
- Hívjál ide a büródból két alkalmazottat, hadd lássák legalább űk, hogy itt marad a pénzem!
Ifjabb Kohn megengesztelődött:
- Jól van, eztet meg fogok tenni... Blau úr, Gelb úr..! Lássanak, Weiss úr átad nekem ötvenezer krónt!
Weiss úr elutazott nyugodtan Karlsbaldba, kúrálódott, látta saját szemüvegén keresztül a Monarchia nagyjait, jól is érezte magát, s végül elcsábított valami szakácsnőt is, ami lelkileg kiegyensúlyozottá tette. Szerencséjére a nemi aktus után nem hallotta a szakácsnő megjegyzését, amelyet ama cégéres némber egy szobalánynak mondott, hogy ez volt eddig a leggyengébb zsidó kuncsaftom, ez még csöcsörészni sem tudott!
Hat hét múlva Weiss úr visszatért a legszebb Zentába, el is ment nyomban ifjabb Kohn üzletébe. Ifjabb Kohn üdvözölte őt, s megjegyezte, jól kinéz!
- A Priesnitz fürdője, hála istennek, tett jót nekem!
Aztán hallgattak mindketten egy verset, végül Weiss úr jeget tört:
- Mostan adjál vissza nekem az én pénzemet!
- Micsoda pénzt? - szörnyülködött ifjabb Kohn. - Ön, nekem, pénzt? Soha nem láttam én öntül egy vörös krajcárt sem!
Weiss úr alig kapott levegőt.
- Hogy Blau úr és Gelb úr voltak a szem- és fültanúk? - nyílt kerekre ifjabb Kohn szeme. - Jól van. Idehívatok űket.
A két segéd becsoszogott a büróba.
- Blau úr, Gelb úr! Maguk látták, hogy ez az úr pénzt adott át nekem?
Blau úr kőszobor, Gelb úr pátriárkai hangon szólt:
- Ez az úr? Pénzt? Sohasem nem láttuk mink ezt az urat!
(- Weiss úr ekkor majdnem elájulta magát - mesélte később Kohn a Legényegyletben.)
Mikor eltakarodott a két segéd, ifjabb Kohn odement a kasszához, kinyitotta a nehéz ajtót, kivett egy csomó bankót és azt mondta a falfehér Weissnek:
- Itt van a pénze! Az utolsó krajcárig!
Weiss megint nem kapott levegőt:
- Hát miért csináltál eztet a komédiát?
Nyugodtan válaszolt ifjabb Kohn:
- Csakcsupán meggyőződni akartam magamat, hogy megbízhatok-e az embereimben?!
Aztán bekevert a világháború...
2005. április 7-9.