Danyi Zoltán: Quadrille 1.
"Pokoli hőség"
Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, folyamatos, kitartó, megállíthatatlan zubogással, úgy csobogott hetek óta a szökőkút, rendületlenül ontotta magából a vizet, de őszintén szólva engem nem tudott megtéveszteni többé ez a természetellenes, mesterkélt zubogás, ezért esténként azon törtem a fejem, mi módon lehetne eltömni a csapokat, hogyan lehetne elvágni a vezetéket, miképpen lehetne örökre elzárni ezt az átkozott, istenverte, ördögi bugyogást.
Egy napon aztán, majdnem azt mondtam, egy szép napon, pedig azt a napot - így, utólag - semmiképpen sem lehet szépnek nevezni, egy napon tehát, csodával határos módon, a szökőkút magától leállt, a nyár első hete ugyanis tűrhetetlen forróságot hozott, vagy ahogy a hírekben mondták: évszázados hőmérsékleti rekordok dőltek meg.
Az orvosok felhívásának megfelelően (ezt szintén a reggeli hírekben tették közzé) sok folyadékot ittunk, gyakran lemosakodtunk, időnként pedig benedvesített inget vettünk magunkra.
A kínzó meleg a következő héten sem akart enyhülni, sőt azután sem, és már-már úgy tűnt, örökre befészkelte magát a városba. Túlvilági volt a hőség.
Iszkander Edrahim szemmel láthatóan jobban bírta a megpróbáltatásokat, mint a többi ember. Az általános tikkadás és sorvadás a régóta áhított megkönnyebbülést hozta el Musztafa megviselt nagybátyja számára. Az üldözési tünetek és a pánikrohamok mérséklődtek, Iszkander Edrahim nyugtalan észjárása lecsillapult, és a dühkitörések is elmaradtak: a nagybácsi elnyűtt idegei egy kissé megpihentek végre.
Gödröt vájtam a földbe, ágakkal és megfonnyadt levelekkel letakartam, belefeküdtem, és úgy vártam, hogy elmúljon a forróság. Ezt a módszert azután többen követték. Földbe ásott, levelekkel letakart lombbunkerben vártunk, mert nem volt más védekezés, csak a várakozás.
A doktor csirkéi mind egy szálig elpusztultak a hőhullámban. Az ötszáz döglött csirke révén, mi tagadás, rettenetes bűzt terjengett, még hetekkel később is érezni lehetett az utcán.
Lola néni férje a bank előtt ült, és a nyitást várta. Jelentős összegre számított, és azt hitte, a pénz aznap fog megérkezni. Pedig a bank napok óta nem dolgozott, a hivatalok és az iskolák is bezártak. Lola néni férje keresztbe tett lábbal ült egy padon, és igyekezett minél összébb húzódni, hogy ne zavarjon senkit. Csak ült nyugodtan, a repedéseket nézte a járdán: ahogy az aszfalt lassan felpúposodik a hőségtől, és megreped. Keményen tűzött a nap, könyörtelen hévvel égette a fejét, a nyakát, a vállát, de nem mozdult órákon át. Hogy pontosan mikor kezdett hámlani fejéről a bőr, nem lehetett tudni (a toronyóra már egy hete fél tízet mutatott), de nagyjából dél körül lehetett. Addigra Lola néni férjének szeme erősen káprázott, alig látta maga körül ezt a széthulló világot, légzése egyre szaggatottabb lett, a szíve össze-vissza kalimpált. Végül belátta, hogy aznap valószínűleg hiába várakozik már tovább. Felvette kalapját és kabátját, és dülöngélve hazafelé vette az irányt.
Egy gyűrött vászonszatyrot húzott elő a zsebéből, és abba gyűjtögette az elhullott galambok tetemét.
Az egyik sarkon aztán elsötétült előtte a világ.