Danyi Zoltán: Quadrille 2.
Az egyik sarkon aztán elsötétült előtte a világ.
Valami változni fog
Ha körülnéz, azt látja, a pusztulás nyomait özönvíznyi eső hordta el, amely egyetlen nap alatt zúdult a városra, június közepén, amikor is hatalmas vihar érkezett, dörgő és villámló zivatar.
Orkán erejű széllökések rombolták le mindazt, amit le lehetett még rombolni ebben az alig sem fékezett sorvadásban.
Mind a ketten jócskán lesoványodtunk, arcunk szürke volt és ráncos, mint egy összegyűrt papírlap. Abban bíztam, hogy valami változni fog ezután. Hogy a dolgok most már talán másképpen alakulnak, mert valamit megértettünk. Valami olyasmit, amire eddig vakok és süketek voltunk. Persze nem változott semmi, az ég egy adta világon semmi. Egyedül az emberek szaga lett kicsit más.
A földbe ásva töltött hetek alatt a gyökerekre jellemző hűvös, korhadó aroma rágta be magát a bőrükbe, a húsukba, a hajukba és a csontjaikba. Ezt az átható, nehéz, nyirkos szagot nem lehetett semmivel lemosni, elnyomni, letörölni. Hiába próbálkoztunk tömény kamillaoldattal, bolgár rózsaolajjal vagy kínai virágporkrémmel, nem segített semmi, semmi az ég egy adta világon, csak a várakozás.
Abban bíztunk, ami a legkegyetlenebb: az idő múlásába vetettük minden bizalmunkat.
Egyedül ez vigasztalt.