Danyi Zoltán: Quadrille 4.

...az ebéd egy kicsit így is odakozmált.

Epizód az idő természetéről

A város szívében, a főtéren, néhány lépésnyire a tökmagárus bódéjától, vagyis ott, ahol több mint száz évvel azelőtt egy kéttornyú templomot kezdtek építeni, de az alapok lerakásánál nem jutottak tovább, ott tehát, ahol megszállott, babonás építészek szerint különféle erővonalak és mágneses csomópontok találkoznak, amelyek egy hatalmas áttörés lehetőségét hordozzák - azon a helyen egy tarka plakátokkal teleragasztott hirdetőoszlop állt.

Eredetileg, vagyis évtizedekkel korábban, egyszerű faoszlop volt csupán, egy vékony karó, a ráragasztott plakátok azonban, ahogy az évgyűrűk szaporodnak a fatörzsekben, egyre csak rakódtak és rétegződtek egymásra, a karó pedig egyre csak hízott és dagadt, és ez a duzzadás, gyarapodás és dagadás addig folytatódott, mígnem a karó néhány évtized alatt tekintélyes méretű oszloppá nőtte ki magát.

A tér növényei tavasszal rügyet hajtottak, leveleket és bimbókat hoztak, nyáron a fák lombkoronája hullámozva borult a padok fölé, ősszel avar borította be a padokat és a kis utakat a padok előtt, télen pedig fekete ágak meredtek az üres égre, majd kezdődött minden elölről: tavasszal újfent kipattantak a rügyek és a levelek, nyáron ismét következett a dús hullámzás, ősszel megint betemette a világot az avar, és télen újra beköszöntött a vigasztalan csupaszság.

Akár egy arc átváltozásai, gondoltam.

Csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.