Samu János Vilmos (DNS): Dzsadzsaemanh 1.
Ahogy egyik évszak a másikon áttűnik, gyémántosan csobbanó, örvényes evezőcsapás lendül csakolyan nyomába feketevirág tótükör, mesemúltjának mindig-újra felszínén, amelyen a húsz, fejdíszes szűz jázminfehér ujjai közt nedvesedő, arannyal kivert szantálfa nyél lélegzetütemű, előre-vissza ismétlődő fallikus lengése vet fodros-rezge habárnyékot, gyöngyös nyugtalanságot; mint széles szárnyú madarak cifra tollai, ha a nedves lég fölborzolja őket: az álomkéj ragadós-ázott, sűrű-finom pihéinek forró-kusza csapzottságát, úgy gyűrődött változó egyformaságba Sznofru király ideje, és fordult tanácstalan lemondásba Dzsadzsaemanh varázsló mindahány jámbor ötlete, hogy eme időt tartalmassá nemesítse, és méltó kalandokkal ékesítse, a földön járó istennek kényes kedvében járjon, hivatala és vajákos képességei szerint, fohászképp kevéssé eme közeli-megszólaló úrhoz, hanem inkább a Láthatatlanhoz, akit csak ő ismert, de az most mintha megtagadta volna segítségét maga is a palota lugasai közt meg-megbillenő tavacskába révedezve, erőtlen liánkarok örömteli megfeszülésének mozgékony izgalmába, ahonnét a méregkék csillagok ingatag lángpontjai is előreszkettek, mert ámulatában most így kívánta a Távoli.
Földöntúli, korán érkező éjszaka, sóhajtott a király, pedig épp hogy elkezdődött ez a kis evezősdi, amit nekem rendeztél, legfőbbike a kopaszoknak, szolgálóm és fölemelőm, Dzadzsaemanh, ezer kenyér, száz korsó sör, egy ökör és döntsd el magad, mennyi tömjén legyen fáradozásod jutalma... Húsz gyermektelen leányzóra az én koromban figyelni még isteni erőfeszítéssel, az aggkor ritka pillanataiban éledő, minden testi gyengeséget feledtető valótlan-reményteli mohósággal sem lehet, amelyből kevéssé az erkölcs vagy a mértékletesség, fogyadozó erőimnek bölcs számbavétele majd megfelelő elrendezése, esetleg kétségbevonhatatlan méltóságom uralkodói bőségének, a rettegett tekintély önakaraton is felülkerekedő erejének fejeket lehajtó fölmutatása következnék, de inkább a nem egészen eseménytelenül tovatűnt férfinapok egyik-másik, nagyon is emlékezetes tettének a szaglóhám, az ujjbegy, a lábhajlító, az ízlelőbimbók, a nedvesedő pupilla mélyére rejtett visszaidézése, csupa olyan édes szorongásé, fölfokozott, bármit megérő életteli nyugtalanságé, amit e vén mellkas, ez az aszott halánték, magától is remegő kéz és térdcsont már aligha bírna el, még ha a fonnyatag szütyőben sikerrel megélednének is hasznavehetetlen, szürke, szőrtelen heréim, amelyek immár súlytalanul lebegnek langyos fürdőtejem illóolajos hártyabuborékjain, miután fenséges aranyeremet a legnagyobb kíméletességgel, kétszer két szerecsen szolga gondos segédletével, egészen lassan és óvatosan belemerítettem, és uralkodói álmaimba feledkeztem, országom múltjába és nélkülem való jövőjébe, a Láthatatlan szemlélésébe, akit én is félek, és megértem döntését, hogy gyermeki, kéjvillámos drágakőszemekből égitestek lobbanjanak, lótuszvirág hónaljredőkből naphalál szivárogjék, akárha egy fanfekete tavasz nyelné el a meredező erő szilárdságát, engem, elmúlt öntudatomat is, Varázslóm...