Samu János Vilmos (DNS): Dzsadzsaemanh 2.
Ha körülnéz, azt látja Dzsadzsaemanh, a tornyokra csúszott, omló naptalanság, rejtőzködő, vulvacseppes sötétségsúly, amely megárnyékolja az alsó birodalom gazdag pompáját és ragyogó szépségeit, homályba csavarja az emlékezet vércsillagos-foszladozó könnyű palástját, és őáltala bizonytalan derengéssé lesznek az imént még megnyugvásul szolgáló körülményes-öntudatlan hitek, a test érinthetősége és mindennek, ami világos, letagadhatatlan körvonalai, azt látja szóval a varázsló, miután núbiai és puntországbeli szolgálóinak alázatos közreműködésével, gémberedett, köszvényes tagjait nehéz sóhajok közepette mozdítva, nyálát az országokból származó illatos, pávafarok mintájú kendőjébe törölve alvókamrájába indult a király, úgyhogy visszaszólítani már reménytelenül késő lett volna, hogy megbillent a keskeny ladik, és valósággá bontakozott a legédesebb csoda, kitárulkozó meseajándék, amivel csak szolgálatkész tudása, meg fölismeretlen reményei ura előtt tisztelegve előállhattak.
Malachitből készült, villanó halat formázó fejdísz hullott vak hullámok bezzenő-locsogó, puha-végtelen ölébe, aranyérc vállat érintett finoman és soha-megint, selyemlúdbőrt ébresztve liánkarok bőrén, mint amikor édes buborékocskák keletkeznek a pálcáról lecsurgatott méz gyönyörragadós nyúló felszínén, amitől összecsordul a nyál, és az íny megtellik előboldogsággal, elzsibbad a halánték és forróság hevíti föl a hímtagnak feszülő verejtékgyöngyös combtőt, vajpuhává gyöngíti az ellazuló izmok legbelső rostjait, amelyek elengedik a csontokat és remegés zörgeti meg a visszafogottságot, varázsló szilárdnak végtére is sosem hitt létét, amely most akár egy túlkonduló kristályharang, gyémántos csillámokká szétrepülő égitest-születés, a varázslat tapinthatatlan kétségbeesés-kelyhe; nem lehet, hogy ebből származz, Eurüdikém-Nannám, Valkűröm-Tündérem, távoli Egyetlenem, aki a halálba hívsz, és emlékeztetsz gyöngeségemre, térdem ropogására, amíg hattyúnyakad hajlékonysága előtt roskadok a Birodalom homokjába, a kulcscsontodra csurgatott olaj mámorát lélegzem be, és fölkészülök a legrosszabbra, hiszen ki akarna túlélni Téged, gyönyörű Istennőm-Diánám, Ariadném-Íziszem, most hogy bokád íve felől föltekintve nekem látom nedvesedni mohó szeméremajkad, arcomon érzem a nekihevültség és asszonyi sóvárgás baszásgyalázatot sirató angyaltiszta cseppjeit, a magam könnyeit már megint, de mondom: nem lehet, hogy csak ennyi légy, ugye nem én teremtettelek, adtalak mindjárt oda a Hatalmasnak, kit gyötrelmesen szolgálok...