Samu János Vilmos (DNS): Dzsadzsaemanh 3.

...ugye nem én teremtettelek, adtalak mindjárt oda a Hatalmasnak, kit gyötrelmesen szolgálok...

A falikárpiton a légyott, mint Dzsadzsaemanhom találkozása magamagával, sóhajtott a király, amíg párductekintetű, izmos rabszolgája ráncos, keskeny hátát csutakolta langyos fürdőzése közepette, énbennem már nem rázza föl az élet szendergését, csöndösen elmúló, érzékeny testemben az izgalmakkal teli epekedést, tulajdon elméjét pedig megbetegíti, ahelyett, hogy segítene keserűségén... Akárha nem tudnám, honnét e nyugtalanság, a körforgás megtörése, és tekintélyem elleni vétség, amelyből az önös, legszemélyesebb, ám nagyon is kétségbe vonható haszon származik, a hatalmasnak-Láthatatlannak nevemmel történő összemosása hazug kísérletében, a lazúrkőnél értékesebb Kedves csónakbeli egyensúlyvesztésében, ahol is kevésbé a diadém elvesztése, vagy a karok hullámzó aggodalma számít, de sokkal inkább a testmeleg, hamvas-lágy kebel leheletkönnyű ruhácskából való előbukása, a gombosan megkeményedett bimbócska halvány udvarának sötétségen is átsejlő csábító érzékisége, szolgám fajtájának és korának hasonlókban való könnyű befolyásolhatósága, mondjon bár kedvemben járó tehetsége akármit. Nem tudok a szűzről semmit, és amikor sziromhaja fodrokba szakad, hogy abból végtelen-fülledt éjszaka támadjon minálunk, a Napkirály meghunyászkodó alattvalóinak gondosan kihúzott szemű, gyakran vétkező, ám mégis ájtatos népénél, minden bölcsességemmel az érzékeknek áldozok, szeretem gyermek Varázslómat, meggondolatlan hívem ábrándos elveszettségét, hajnalainak vigasztalhatatlan szorongását, az elképzelt, és falikárpitomra festett leányzó ártatlan bosszankodását ékszere merülése miatt, arcának hiányát, lélektelenségét, engem, a királyt, aki jóságos és sokat érdemlő, szilárd és igazságos voltam egykoron, ám ez most sincs másképp...

Így merengett az aszott testű, pőre aggastyán...