Lefagyott...
Verebes Ernő: Magzatlégzés I.
Kikopott zsalukon...
Kikopott zsalukon kavarog a hang befelé, zengése, akár egy bassz-helikoné. Lépcsőházillatot árasztva csalná szerelmi légyottra ismét az időtlenül szép Högyiskénét, mert tudja, a szenvedély csak addig él, amíg a csáb, a halódó hiúság csalóka tükre, teljesen ki nem fakul.
De jaj, ha e hangban felismerszik az arc, mert ha simogatni akarsz -, a villanykapcsolóig kell, hogy felnyúlj!
- Zavarok? - az ajtóban senki sem állt, a hangja viszont zengő basszus volt. Högyiskéné, aki egyáltalán nem volt fiatalnak mondható, döbbenten forgatta a fejét jobbra-balra. Már éppen becsukta volna az ajtót, mikor a hang ismét megszólalt.
- Csak az iránt érdeklődnék, hogy... ön Högyiskéné?
Högyiskéné összerándult, mint akibe áram ütött.
- Talán... De ki kérdi?
- Ha én valaki volnék, akkor ön Högyiskéné lenne? - érdeklődött a hang.
Högyiskéné mintha ismerte volna ezt a hangot.
- Az attól függ.
A basszus búgóra váltott.
- Jöjjön velem, asszonyom!
Högyiskéné diszkréten a szívéhez kapott.
- Mit játszadozik itt velem?
- Eljön?
- Hová?
- Arra a dögszagú tóra. Emlékszik...
Högyiskéné emlékezett, majd elképedt.
- Az a tó már rég kiszáradt.
- De újra feltöltötték vízzel. Olyan, mint régen.
- Épp most készülök levágni két bontott csirkét. Semmit sem bízok a véletlenre. Tudja, Ibolyát várjuk, a menyünket.
- Majd a férje, Högyiske úr, elszórakoztatja Ibolyát.
Högyiskénét mintha kígyó marta volna meg.
- Na, az ki van zárva! Szerintem futtában is megbaszná!
Egy-két köhintés után, a hang alázatos tónust vett fel.
- Tudom, hogy nem felejtett el.
Högyiskéné egy kacér fejmozdulattal megigazította a frizuráját, és úgy fürkészte a semmit, mintha látna benne valamit.
- A hangját, valóban nem felejtettem el. Az arcát... igen.
- Jöjjön velem, én mindent megteszek, hogy eszébe jussak! - kérlelte a hang - Ne engedje, hogy csak úgy, elmenjek! Megteszek mindent, hogy felismerjen!
*
Mielőtt felsír a milliárdarcú öröm, a tangóban már ott munkál a szándék. Majd érkezik a töviscsokor is, rózsaszirmokba csomagolt ajándék, mit magam is megcsodálnék, ha Ő, kinek adnám, elfogadná tőlem. De nem, hiába kutatom, illemhelyeken, benzinkutakon, még ha orrom előtt áll is, nem hallott felőlem. Gyermekem anyja lehetett volna pedig! De sebaj, ebadta, buzgó vérem így is kitart a harmadik félideig.
Eszembe jut, hogy ma Ibolya napja van, augusztus 7. Van itt Ibolya? - kérdem fennhangon, persze tudom, hogy akad itt egy gyönyörű nő, akit így hívnak, ő a legszebb az estélyen. Igen, ő az, ott. Ibolya, a szalon túlsó végéből rám villantja tökéletes fogsorát, amitől enyhén zúgni kezd a fülem. Mosolyogva visszabólintok, majd a kiskertbe sietek. Leszakítok egy szál rózsát, aztán még egyet. A kiskertemben, mely a tóra néz, a hibiszkuszcserjék meg az aranyesőbokrok között, csak rózsa terem. Leszakítom az összeset, s ölemben becipelem a szalonba. Szememmel Ibolyát keresem, de eltűnt valahová. A parkettre, ahol állok, lassan csepeg a vér. Egy fehér szmokingos, fiatal férfi azt javasolja, terítsünk az udvaron, hisz oly meleg az este. Mint jó házigazda, természetesen beleegyezem. A táncospárok nevetgélve sasszéznak ki a teraszra, majd a kertben folytatják a tangót. Üggyel-bajjal felerősítem a zenét, miközben a hatalmas, tüskés csokrot bal combom és jobb karom közé szorítom. A teraszajtóban Ibolya jelenik meg.
- Hát maga hol van? Mindenki magára vár.
Odakintről a szmokingos férfi hangja hallatszik.
- Ibolya!
Ő hátrapillant, aztán tesz felém egy lépést.
- Jöjjön, hisz oly gyönyörű az a kert! - suttogja, majd sarkonfordul, s lassan elvegyül a táncolók között.
*
Talán maga Janus, a kétarcú manusz az, ki nyáron, világfájdalmában kis híján halálra smárolt egy idősebb asszonyt, majd - ahogy az újságok írták - annyira megbánta tettét, hogy mikor a dögszagú tóból kimentették, szenvedő arcát kezébe temetve, elfelejtette, hogy nevető arcával, többé már őt, ne keresse.
Egy érett nő csábításának kitartó emlékével, s egy soha be nem teljesülő vággyal a szívemben eveztem át a tavon. Enyhe dögszag terjengett, a víz lehetett vagy huszonhat fokos. Tudtam, hogy Högyiskéné ott áll az ütött-kopott mólón, már nem integet, csak néz utánam. Felálltam. A csónak megingott, de egy spontán kisterpesz megmentett a kiborulástól.
Aztán egy ideig Högyiskénére gondoltam, ahogy a mólón áll, csak meztelenül. A túlsó parthoz közeledve megdöbbentett, hogy egy másik, ütött-kopott móló, mennyire hasonlít ahhoz a mólóhoz, amelyikről eltávozásomkor Högyiskéné integetett. Ráadásul egy asszonyt is észrevettem rajta, aki kiköpött Högyiskéné volt. Úgy állt ott, távolba meredő szemekkel, mint aki nem tudja, várja-e, vagy éppen búcsúztatja kései szerelmét.
*
Az ablakpárkányon állva, érezte, hogy végzetes pályára lökődvén, lassító kanyarok nélkül, nyílegyenesen száguld majd a cél felé. Visszanézett kedvesére, mert azt remélte, hogy mindez valahogy megörökül majd egy pillantásban, ha már az ágyban túl közel voltak ahhoz, amit vak szerelemnek nevez a szakirodalom.
A tévét nézték, fürdés és szeretkezés után, egy szombat este, a fürdések és szeretkezések estéjén, mert otthon maradtak lustálkodni, hová is mehettek volna, két szerető, akik rég bejárták már a főváros éjszakai életének minden zegét-zugát, örök emlékként raktározva el a mennyei csömört, a minden alkalommal maradéktalanul beteljesülő vágyat. Az amerikai filmben, amit néztek, valaki éppen kizuhant az ablakon. Persze kilökték, a gyilkos egy valamikori ejtőernyős-kommandós volt, akinek időközben agyára mentek a hazájáért hozott áldozatok. Ennek következtében ki nem nyíló ejtőernyőkről, és felemelő szabadesésekről álmodozott. Hosszan zuhant a test, a kamera közben egy napsütötte erdőn pásztázott végig.
A nő felemelte fejét a férfi válláról, aztán felült az ágyon. Megigazította a haját, és furcsa mosollyal azt mondta, sétálna egyet, abban a szép erdőben. Az ablakhoz ment, aztán megfordult és a másikra nézett. Még akkor is, amikor anyaszült meztelenül, kissé meggörnyedve ott állt az ablakpárkányon, háttal a tízemeletnyi mélységnek, még akkor is csak a férfit bámulta, aki lassan megértette azt, amit eddig sehogyan sem akart megérteni, hogy egyszer, valaminek az ő életében is vége szakadhat; még ha a másik élete is az. Ekkor bambán felállt, és tett egy határozatlan lépést az ablak felé. Úgy néztek egymás szemébe, mint akik pirospacsiznak: ütsz, elrántom. Még egy lépés, már csak egy méter, aztán a férfi nekirugaszkodott, majd hallotta, hogy bordája belereccsen, amint az ablakpárkánynak ütközik. Ujjaival talán még érintette a nő kinyújtott kezét. Vagy inkább csak úgy tűnt, abban a leírhatatlan pillanatban, mely nem volt más, mint egy végtelenül kis távolság, leheletnyi különbség a két ujjhegy között, ahol a teremtés szikrája izzik, míg a Szellemből Ember, az Emberből Szellem, a Férfiból Nő, a Nőből Férfi lesz, s ami után a remény már csak az örökkévalóság kikövezett mélységét célozza.
De nekik sikerült. A férfinak sikerült újrateremtenie szeretőjét, aki egy érintés szándékába kapaszkodva csak azt tudta, hogy amíg a férfi utánahajol, neki lebegnie kell.
*
Szegény, akár egy szamár, mely közel a végelgyengüléshez. Hatalmas hímtagja rándul még egyet-kettőt, akár egy lejárt óra ingája; már nem az idő, csak a fátyolszerű vágy, a vágyszerű homály élteti. Az utolsó Nagy Érzés, mely az elmúlást, mint érzéstelenítést tartja számon.
- Kérsz jeget a ...micsodádba? - az anyós már egy kicsit szenilis volt, a ribiszkeszörpös poharak összecsendültek a tálcán, amint Högyiskéné a menyét kínálta. Högyiske, aki egy bőrfotelben szivarozott, és saját bevallása szerint utálta a ribiszkeszörpöt, felkapta a fejét, és kuncogni kezdett. Ibolya is mosolygott, de közben tettetett megrovással nézett az apósára.
- Kérsz, vagy nem kérsz? Mit is mondtál, lányom? - Högyiskéné küszködött a pillanatnyi emlékezetkieséssel, majd Ibolya poharába pottyantott egy jégkockát.
- Köszönöm! - mondta Ibolya. Kezével lassú, körkörös mozdulatokat tett, hogy a jégkocka mielőbb felolvadjon. Högyiske, bamba tekintetével, szemérmetlenül rajtafeledkezett a menyén.
- És Ádám, mikor érkezik haza? - kérdezte Högyiskéné.
- Ádám? Nem tudom, nem is telefonált. - Ibolya egyre a poharát rázogatta, majd ivott egy keveset. Högyiske a pohár fenekét figyelte.
- Már majdnem elolvadt.
- Tessék? - kérdezte Ibolya.
- A jég - tette hozzá Högyiske.
Ibolya keresztbe tette hosszú lábait, és hátradőlt a széken.
- A múltkor, egy estélyen, majdnem kaptam egy csokor rózsát a házigazdától. Ibolya-nap volt. Úgy tettem, mintha észre sem venném, hogy nekem szánja. Ha átveszem, biztosan összetépi a ruhámat, olyan hatalmas volt.
- Hát nem volt becsomagolva? - értetlenkedett Högyiske.
- Nem, akkor szedte a kertből - Ibolya maga elé nézett, és nyilván rám gondolt.
- Össze is szurkált volna rendesen - mustrálgatta a menyét Högyiske.
- Kicsoda? Ádám? - Högyiskéné hiába próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, miközben az aprósüteménnyel bajlódott.
- Nem, nem, Ádám sem ismerte ezt az embert, véletlenül csöppentünk oda.
- Hová csöppentetek? - érdeklődött Högyiskéné, aki már enyhén nagyothallott.
- Egy idegen társaságba, ahol majdnem virágot kaptam! - artikulált Ibolya, szolgálatkészen.
- Nem is csodálom, olyan jó, basznivaló segged van! - bukott ki Högyiskéből, majd zavarában elejtette a szivarját. Amikor utánahajolt, hangosan szellentett.
Ibolya arca falfehér volt, amikor felállt.
- Mennem kell, lehet, hogy a fiuk telefonál, ma délután.
Högyiskéné megnyugodva nézett a menyére.
- Szóval, telefonált. Kérsz még egy szörpöt? Hozok jeget.
*
Olykor a lábad között dobog. Nem élet, nem halál, és nem is nemiség. Dávidnak Abiság, Bond-nak kivagyiság, papoknak feleség, madárnak eleség. De meg ne tudd sohasem, mi ez a "fasság": hisz az ördög súg, miközben Kassák kalapot cserél!
Volt egy mindig visszatérő álmom, amelyben a keresztanyám hatalmasat ordít. Egyébként nyugodt asszony volt, pszihológus, aki szakkönyveket is írt. Ezért is csodálkoztam, miért kell ekkorákat ordítania, hisz mindannyiszor riadtan ültem fel az ágyon, amikor ezt álmodtam. Attól kezdve, vagyis néhány ilyen ordítás után, gyanús szemmel kezdtem méregetni a keresztanyámat. Ő persze mit sem tudott erről, mondta is anyámnak, hogy megváltoztam, érettebb lettem, "studiózus típus", mondta, aki mindent megfigyel, s csak azután cselekszik. Pedig nem csináltam mást, mint lopva őt néztem, ahogy ül és issza a teáját, az arcát fürkésztem, enyhén megereszkedett bőrét, s arra gondoltam, igen, ez a lazuló bőr teszi lehetővé, hogy akkorára tátsa a száját, amekkorára csak akarja. Aztán egyre idegesebb lettem, mert féltem, hogy ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet, akár egy békés, délutáni látogatáskor is. De titkon magamat hibáztattam az egészért, hisz ő nem tudhatta, hogy én álmomban megordíttatom őt, ami majdnem olyan, mintha meztelenül képzelném el, vagy kilesném, amint az orrát piszkálja. Elszégyelltem magam, de azért mégis rá-rápillantottam, amikor ott ült a nappalinkban, lopva méregettem, igazából képes-e ő ekkorát ordítani, s ilyenkor mindig úgy ítéltem meg, hogy igen, de csak akkor, ha már percek óta figyelem. Ezért, egy idő után, ha nálunk járt is a keresztanyám, már szándékosan kerültem. Nem akartam, hogy miattam, az én hülye álmom miatt - s az ő akarata ellenére - ordítania kelljen, kiváltképp akkor, amikor más vendégek is vannak. Ordítson csak otthon, ahol senki sem hallja, s maradjon ez a mi titkunk, én el nem árulom, az biztos. Ha jobban meggondolom, nem is magával az ordítással volt bajom, vagyis, nem annak egész frekvencianyalábokat megmozgató hangzatával, inkább azzal, hogy ordítás közben a keresztanyámnak annyira eltorzult az arca, akkora lett a szája, a szeme meg úgy villogott, hogy ettől teljesen beijedtem. Meg attól, hogy az egész jelenség egy pillanat alatt, robbanásszerűen következett be, akár egy horrorfilmben.
Legalább ennyire váratlanul ért akkoriban az első éjszaki magömlésem is, és legalább annyira megdöbbentő volt, mint keresztanyám ordítása. A kettő között az volt a különbség, hogy nem tudtam, mely álom büntet, s melyik az, amelyik miatt büntetve vagyok. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbi volt az érdekesebb, viszont nem járt következmények nélkül: reggelente, az ágyazásnál, anyám gyanúsan pislogott rám.
Hetek múltán, a keresztanyám, akit szerintem még mindig hatalmas belső erők feszítettek, egy idő után egyre erőtlenebbül ordított. Mintha engem akart volna önmagától megvédeni, a végén már inkább csak sóhajtozott, habár száját így is elég nagyra tátotta, akár a Metro-Goldwin-Mayerék oroszlánja. Amikor éjszakánként megjelent, rám nézett, majd mintha tudná, hogy reá várok, csücsöríteni kezdett, aztán az orrát mozgatta, és a szemhéját rángatta. Emlékszem, egy idő után nagyon ráuntam erre az előjátékra, s ilyenkor arra ébredtem, hogy vadállatként üvöltök: "Ordíts már, mire vársz!"
Akkor anyám elvitt a gyermekpszichológushoz, aki a keresztanyám volt. Kitöltöttem néhány tesztet, válaszoltam néhány kérdésre, mire ő megállapította, hogy mélyen a pubertásban leledzem. Amikor felálltam, és tétován indulni készültem, a keresztanyám elém állt, és megsimogatta a hajamat. Erre nekiszegeztem a kérdést, miért nem ordít többé, álmaimban. Mélyen a szemembe nézett és kijelentette, hogy ha rajta múlik, akkor eddig is inkább altatódalokat énekelt volna nekem.
*
Oly szép volt, mintha csak aludna. De oly csinos is, hogy hihették, ő a halott. Temetés, akkor s ott, mind olyan: az ünnepelt csendes és szerény, s mert még fiatal volt a nő, "amott" még rengeteg idő állt előtte. Hát csak bandukolt a gyászolók között, s mikor rákérdeztek, kije volt az elhalálozott, elsápadt, s ijedtében, a menet fölött feketéllő felhőkbe távozott.
Az utcán, lassan kisebb tömeg verődik össze, bámulnak valamit a magasban. Ibolya a csoportosulás felé tart, de szinte észre sem veszi őket. Arca komoly, mint azoké a nőké, akiket az bántja, hogy éppen dühösek. A tömeghez ér, lökdösni kezdik, néhány fiatalember, kihasználva a lehetőséget, szemtelenül hozzádörgölőzik. Ott állok a tömegben. Odafenn semmi sem történik. Senki és semmi nem látszik, a nő már rég leesett, a mentők a testet valószínűleg elvitték.
Látom Ibolyát, amint átverekszi magát a kíváncsiskodókon, és továbbsiet. Utánalépek, és megszólítom.
- Jó napot kívánok, magától aztán összedőlhet a város is.
Rám se néz, a válla fölött válaszol vissza.
- Miből gondolja? Abból, hogy nem tátom itt a szám?
- Nem, hanem abból, hogy meg sem ismer.
Megfordul, és megáll.
- Ja, maga az... emlékszem, persze. Igazán jó buli volt az ott, a tóparti kertjében.
- Tartozik nekem valamivel. Azzal, hogy elfogad tőlem egy csokor rózsát.
Megborzong.
- Az a nő lezuhant. Három helyen tört el a gerince, a medencéje ripityára ment, és agyalapi törést is szenvedett.
- S a szíve?
- A szíve?!
Egy pillanatra mintha lebénulna, aztán rendületlenül folytatja.
- Honnan veszi, hogy elfogadok magától akármit is? Csak gondolok erre, esetleg. A csokorra. Vagy magára. De soha többet nem teszem ki magam egy ilyen végzetes kalandnak, csak azért, mert egyszer a szemembe nézett!
- Hogyhogy soha többet?! Téved, ha azt hiszi...
- Nincs tévedés! Ilyenkor már nincs! Tudja, mikor tévedhetünk? - felfelé mutat, a toronyházra, ahonnan az a nő kiugrott - még mielőtt zuhanni kezdenénk.
Orrából ekkor lassan szivárogni kezd a vér, egy idő után a ruháján is mindenütt átüt. Meginog, majd erőt vesz magán, s indulni készül.
Döbbenetemben végigsimítok a karján, s a tarkóját is megtapintom.
- Mit tamáskodik itt? - lök el magától - Legközelebb maga zuhan, a fejemet teszem rá, hogy egyszer maga is lezuhan, csak vigyázzon, kinek ajándékoz rózsacsokrot! ...maga, szalongyilkos!
*
Amikor cseng-bong a csend, olyan az, mintha a zaj játszana hallgatást. De hiába füleled, mert ami cseng, az a füled. Ilyenkor az élvezet önös, akár a tücsökzene. Ahol véget ér, ott az eleje.
Högyiskének krónikus székrekedése volt, ezért naponta keserűsót szedett. Akkor is épp a vécén ült. Högyiskéné a szobában pakolászott, amikor csengett a telefon.
- Högyiske-lakás - mondta gépiesen Högyiskéné, anélkül, hogy felvette volna a kagylót -, te vagy az Ádám?
A telefon tovább csengett.
- Vedd fel a telefont! - kiabált Högyiske a fürdőszobából.
- Jó, felveszem! - szólt vissza a felesége, majd valóban felvette a kagylót.
- Högyiske lakás. Te vagy az, fiam? - Högyiskéné furcsa grimaszt vágott, hogy minél jobban halljon.
- Nem hallom, hangosabban beszélj!
- Ki az? - kérdezte Högyiske a fürdőszobából.
- Ja, bocsánat, azt hittem, Ádám az - mondta Högyiskéné csalódottan a telefonba. - Tessék? Kicsoda? Melyik tó partján? Áá, nagyon régen volt az, van annak vagy húsz éve... Istenem! Nem is értem, hogy talált meg...
- Ádám az? - ordítozott kitartóan Högyiske a vécéről.
- Nem, csak a férjem kérdezi, kivel beszélek. Tessék? ...találkozni? - rövid csend - Nem, az lehetetlen - símított végig a ruháján Högyiskéné, majd lassan a fürdőszoba felé fordult.
- Hallgass már, te rozsdaszaró vénember, nem látod, hogy telefonálok?!
Majd ismét a fülére tapasztotta a telefonkagylót, de már csak mosolygott bele.
*
Érezte: ha a mostoha sors nem babrál ki vele, most visszatarthatta volna... Aztán: élni tisztán, hófehéren, vasárnap pláza, s ha már itt tartott, azt sem felejtette el, hogy - habár a Nő nem tudta -, neki már van háza. De sebaj, amíg szerelme pókhálószálain tartja őt a mély fölött, nincs zuhanás. Van háló. Csak egy nő kell hozzá, egy hálótárs.
Egy férfi meztelenül világító feneke látszik a szobában, amint mélyen kihajol az ablakon. Kinn, a lakásajtó előtt, a sokadszori csengetés után egyre nagyobb a zsivaj. Vezényszavak hallatszanak, majd néhány másodpercnyi csend után, nagy robajjal betörik az ajtót.
- Állj, ne mozduljon!
Az ablakon kihajoló férfi meg sem moccan.
- Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj! Vége! The game is over!
- Most odamegyünk magához, maga pedig lassan felegyenesedik!
A férfi nagyokat nyög.
- Az nem fog menni.
- Dehogynem! Gondoljon arra, hogy ha utánaugrik, azzal nem segít neki!
- Legalább maguk ne erőlködjenek.
- Gondoljon arra, amikor megismerkedtek.
A férfi enyhén szemrehányó.
- Éppen arra gondolok.
- Mikor is volt az?
- Tavaly, Mikulás napján.
- Megcsókolta?
- Akkor még nem.
- De lefeküdt vele.
- Honnan tudja?
A főnök tudálékosan krákog.
- ...akkor adja meg neki azt a tiszteletet, hogy maga tovább él.
- Most éppen azt adom neki, amitől ő élhet tovább.
- Megértem magát, de ennek semmi értelme.
A férfi egyre fáradtabb.
- Maga szerint.
- Amit egyszer elrontott, azt nem teheti jóvá azzal, hogy itt dülleszkedik.
- Nem rontottam el semmit.
- De a kapcsolatuk zátonyra futott, nem?
- Nem gondoltam, hogy egy ilyen semmiségen is megfeneklik.
- Ha Ő most itt állna a szobában, s látná magát, meg lenne magáról a véleménye!
- De akkor is, ha most elengedném.
A Törvény emberei összesúgnak.
- Ugyan már, rég lezuhant, szegény! - Majd a főnök, enyhén megjátszva magát: "Van itthon kávé?"
- A konyhában, a tűzhely fölött. Tejpor is van - hangzik az elhaló válasz.
Az egyik rendőr a többiekre kacsint.
- Maga is kér, ugye?
- Hülyének néz?
- Miért, az egyik keze szabad!
- Nem látja? Azzal a félfába kapaszkodom!
Csörtetés a konyhában, majd az egyik fiatal rendőr hangja hallatszik.
- Hé! Itt is van egy ablak!
A főnök a fotelben terpeszkedik.
- Hát akkor, nézz ki rajta!
Nyikorogva nyílik a konyhaablak.
- Hé, ez tényleg tart valakit! Azt a nőt! Te jóisten!
- Az lehetetlen - a főnök hangja nyugodt, mint mindig.
Egy másik rendőr mentegetőzik.
- Szerintem jó helyen járunk! Váci út, nemde?
- Mindegy, úgysem bírja sokáig! - vélekedik a főnök, miközben már a polcon lévő könyvek között matat. Közben szürcsölgeti a kávéját.
- Szereti Örkényt?
A férfi már reszket az erőfeszítéstől.
- Nem volt nehéz rájönni, ugye?
- Akkor felolvasnék magának egyet, az egypercesek közül.
- Miért, gondolja, hogy az segítene?
- Nem hinném.
A többiek a főnök köré telepednek.
- Szóval... Itt van például, ez: "A szobában, csupán egy férfi meztelenül világító feneke látszott, amint mélyen kihajol az ablakon."
A férfi, ha bírna, röhögne.
- Mit olvas, maga bunkó, ez nem Örkény!
- Hát akkor kicsoda?
- Ezt én írom, még nem fejeztem be!
- De a könyvön az áll, hogy Örkény!
- Az mindegy! Egyik történetnek sincs neve!
- De maga, ezek szerint Örkény?
- Én!? Maga bunkó!
- Ha maga Örkény, akkor tudnia kell, hogy mi lesz ennek a vége. Na, mi lesz a vége?
- Nem vagyok Örkény.
A főnök hatalmasat ordít.
- Hát akkor, kicsoda maga?
A férfi fájdalmasan belevonyít a mélységbe, majd lassan kiegyenesedik. Megfordul, a szája reszket.
- Az igazolványom a nadrágzsebemben van.
Lefagyott...