Verebes Ernő: Magzatlégzés II.
Lefagyott mozdulat...
Lefagyott mozdulaton csak az segít, ha jön egy újabb mozdulat. Vagy, ki segít. Anyám, az álmok nem hazudnak, viszont sarumnak szíját sem más oldozza el. S derék dolog, ha ez úgy sikerül, hogy csikorgó forgó és megkergült derék helyett a csípő forog, a derék dohog, s minden, csontszilárdan a helyére kerül.
Keresztanyám ordításait, álmaimban, a nagybátyám egy furcsa táncmozdulata váltotta fel. Görcsös, inkább izomránduláshoz hasonló mozdulat volt ez. Úgy indult, mintha valaki futni akarna. Az egyik lábát már fel is emelte, kezei könyékben behajlítva, egyik előrelendül, a másik hátra, de aztán az egész ember úgy maradt, ahogy volt. Furcsa, mert a nagybátyám, életében sosem futott, még akkor sem, amikor ajánlatos lett volna. Ennek nyomait, többszörösen törött orra, és heges arca viselte. Honnan született hát meg álmaimban e mozdulat, fogalmam sincs. Talán én ösztökéltem futásra, így, kissé megkésve, amint próbáltam elképzelni, milyen lett volna, ha a mindent eldöntő pillanatban kirobban belőle a menekülési ösztön, amint a parancs az agyból az idegpályákon át a másodperc tört része alatt az izmokig ér, mire fel a nagybátyám nekilódul, s hihetetlen sebességgel futásnak ered. Nos, e pillanat lefagyott, ezzel volt magyarázható a mozdulat intenzitása, és valószerűtlen, groteszk rajzolata. Sokszor álltam a tükör előtt, próbálgatván, vissza tudom-e idézni ezt a pózt, de mindannyiszor banálisnak, nevetségesnek tűnt. Nem affektusból született, elrontotta az akarat, mely az ösztön frissességét próbálta pótolni. Mindazonáltal, nem volt ez egy kellemetlen álom, csak túlságosan igénybe vette testemet, ezért rendre felébredtem rá. Kár, hogy ilyenkor nem láthattam magamat a tükörben, mert éreztem, hogy a mozdulat, amit alvás közben produkálok, hiteles.
*
A sláger is úgy szól, hogy "itt hagyott hangokat hallgatok". Szép dolog, de ahhoz, hogy meghallgassam, nekem is itt kell maradnom. Vagyis, más itt hagyhat hangokat nekem, de én, saját hangjaim kire hagyhatnám, mikor nincs már ott senki sem?
Miután a férfit elvitték, a lakás, a tizedik emeleten, tíz évig üresen állt. Igaz, hogy a férfi még visszakiáltott az utolsó pillanatban a nyitott ajtón át, melyen kituszkolták, azt remélvén, hogy ily módon, ő is egy kicsit ott marad, hanghullámai betöltik a kis lakás minden zugát, visszafoglalják az elmúlt gyönyörök és aggodalmak tereit, rátelepszenek az azóta halott mozdulatokra és felélesztik őket, s kiszellőztetik az elmúlt néhány óra felfoghatatlan valóságát.
A Főnök, ekkor adott a férfinak egy hatalmas pofont, s azt mondta, ilyen rossz kávét, mint amilyent itt, még sosem ivott.
*
Számottevő dolog nem történt. Kiszedtem szememből a széttöredezett vaktöltényt, és megláttam a nőt. Úgy közeledett, mint kit ismeretlen kalandvágy fűt, míg tokjába csúsztatta a füstölgő hatlövetűt.
Évekkel később, egyetlenegy embernek mutattam be, illetve próbáltam eljátszani nagybátyám álmaimban megjelenő gesztusát. Barátaimmal egy tavon nyaraltunk, s ott megismerkedtem egy asszonnyal, aki nálam húsz évvel idősebb volt. Ifjonti vonzerőm teljes tudatában, napról napra puhítgattam ezt a nőt, aki a maga érettségével, okos tekintetével, igazi kihívást jelentett számomra. Högyiskéné - mert így hívatta magát, keresztnevét senki sem tudta -, jóindulatú félmosolyokkal jutalmazta eszmefuttatásaimat, melyek rendre, valami bölcseleti, vagy misztikus témát érintettek. Beszéltem neki az ember időbenisége és időbelisége közti különbségről, vagyis arról, hogy az öregedés hogyan álcázható egy ügyes, hétköznapi időbeosztással, vagy, hogy az ember életében milyen fontos szerep jut a szerelemnek, ha ennek transzcendentális vonulatán megtörik az időbeliség érzete, s ezáltal az ember, mintha az űrben röpködne, egy szemernyit sem öregszik. Högyiskéné figyelme nem lankadt. S amikor eljutottam odáig, hogy a vég tudata az, mely létélményünket, felváltva gyönyörré, és szenvedéssé sűríti, láttam, hogy szavaim valóban mély hatást gyakorolnak rá.
Sikeremen felbuzdulva, áttértem álmaim ecsetelésére. Az egyéni érzület bájától sokat várva, elmeséltem neki keresztanyás álmomat csakúgy, mint nagybátyám szoborszerű futómozdulatát. Az előbbit tág pupillával, ravaszkás mosollyal fogadta, míg nagybácsim menekülni próbáló nekirugaszkodását nemigen értette. Ekkor következett be az, amit más előtt soha nem tettem volna: felálltam, s a tóparti mólón eljátszottam neki legbensőbb víziómat, nagybátyám álmomba fagyott menekülését. Megrökönyödve nézte a képtelen pozitúrákat, még a száját is eltátotta egy kissé, majd hangosan nevetni kezdett. Egy perc múlva úgy hahotázott, hogy a sirályok ijedten rebbentek fel a vízről. A döbbenettől kivert a hideg veríték. Csak álltam ott, félig még a mozdulatba dermedve, aztán hirtelen erőt vett rajtam valami, valami kíméletlen túlélési vágy, s éreztem - mintha nem is én volnék -, amint újra megmozdulok, s a még mindig gurgulázva nevető Högyiskénét szépen magamévá teszem, ott, a móló kellős közepén.
Ez abból állt, hogy leültem mellé, s lassan, magammal küszködve, gombóccal a torkomban, kivártam, míg belém szeret.
*
Akkor értették meg, mi az ártalom, amikor egy padon várakozva, mentálisan lemerülve, egyszer csak látták, nyílik az ajtó, a hatalom fogatlan szája, s mintha a fogatlanság fájna, elgyötört hangon szól ki valaki, tessék, vagy ne tessék, őt ugyan ne etessék, habár tudja, míg jobb állásra nem futja, csak egy címeres barom itt, ő.
A fiatalember megborzongott, miközben a kezét nyújtotta:
- Istenem, mintha egy hűtőházban lennénk! Högyiske Ádám vagyok, tudja, az öreg Högyiske fia.
- Tudom. Én pedig csak egy keresztanya vagyok, a keresztfiam keresztanyja - mutatkozott be szerényen a keresztanyám, majd ismét az ajtón pompázó nemzeti címerre meredt.
Högyiske Ádám két almát vett elő, s az egyiket a keresztanyám felé nyújtotta.
- Most Ádám kínálja Évát. Prancsoljon!
- Engem nem úgy hívnak.
- Bocsánat. Ha már várakozunk... gondoltam...
Egy jó ideig szótlanul eszegettek.
- Biotermés! - jelentette ki Högyiske Ádám, s egy irdatlanul hosszú kukacot húzott ki az almájából.
- Ne ízléstelenkedjen - vetette oda a keresztanyám - Látja azt a nemzeti címert ott az ajtón?
- Látom! - válaszolta teli szájjal Högyiske Ádám.
- Magának nem furcsa, hogy egy iroda ajtajára van ragasztva?
- Miért lenne furcsa? Hisz ez az Egészségügyi Minisztérium! Azért is működik ilyen jól itt a légkondicionáló berendezés!
- Ja!
A keresztanyám felállt, az ajtóhoz lépett, és kopogtatott a címeren. Kisvártatva egy cigarettázó hölgy jelent meg az irodából kiáradó füstben. Mozdulatain látszott, hogy valamikor balettáncosnő lehetett.
- Itt nem szabad dohányozni! - hívta fel saját figyelmét a tilalomra.
Högyiske Ádám és a keresztanyám megütközve néztek egymásra.
- Órák óta várjuk, hogy beengedjen minket az adjunktus úrhoz! - jelentette ki epésen a keresztanyám.
- Mi ügyben?
- A várakozás szerepe a felnőttkori frusztrációk endogén diagnosztizálásában. Az adjunktus úr a szaklektorom - hadarta a keresztanyám.
- Én pedig az apámról szeretnék az adjunktus úrral beszélni - tette hozzá Högyiske Ádám, majd egy kicsit csendesebben - ...időskori hiperszexualitás.
- Értem. De aki beengedheti önöket, az nem én vagyok, hanem a kolléganőm.
- De nem mehetnénk be mégis, ha már ön... ? - érdeklődött Högyiske Ádám, majd, hogy zavarát leplezze, harapott egyet az almából.
- Nem, mert a kolléganőm dolga, hogy önöket beeressze.
- És ő hol a fenében van? - kezdett begurulni a keresztanyám.
- Sárbélésű télikabátot vesz, biztosan hallottak róla, nemrégiben mutatták be egy kazanyi divatbemutatón, nálunk két tévéállomás is közvetítette.
- Ne mondja! - állt fel vészterhesen a keresztanyám, miközben Högyiske Ádám hátúlról a szoknyájába csimpaszkodott, úgy, hogy az a kezében is maradt. A keresztanyámnak elég jó feneke volt, amin rózsaszínű bugyi feszült.
- Na jó, elmondom - értette félre a keresztanyámat a volt balettáncosnő - Bélésként, félig kiszárított sarat használnak, arra jön két réteg flamand posztó majd három réteg japán selyem, a sár odabenn teljesen megköt, viszont ha valaki magára ölti a kabátot s egy kicsit beleizzad, a sár, a hőtől s a nedvességtől ismét képlékennyé válik, s ettől kezdve nincs olyan báránybőr, vatelin vagy pufalyka, ami jobban melegítene - magyarázta szenvtelenül.
A keresztanyámat egy kissé leszerelte ez a monológ. Kétkedve nézett a volt táncosnőre.
- De hogy lehet abba a kabátba rögtön beleizzadni?
A volt balettáncos titkárnő, elnézően mosolygott.
- Csakis a kíntól, hisz e kabát nagyon kemény, azonkívül elég nehéz is.
- Hány kiló lehet? - érdeklődött Högyiske Ádám.
- Legalább harminc.
- Nekem is kell egy ilyen kabát - jelentette ki elgondolkodva a keresztanyám.
A volt balettáncos hölgy lépett egyet, közben átváltott plie-be.
- Maga tudja... Majd beszéljen a kolléganőmmel, ha visszatért. Biztosan tud tanácsot adni.
- És mikor ér vissza a kolléganője? - kérdezte a keresztanyám.
- Szerintem ítéletnapkor - válaszolta a hölgy, majd visszasasszézott, s hirtelen eltűnt az ajtó mögött.
Högyiske Ádámnak torkán akadt az almacsuma. Majd észrevette, hogy a keresztanyám szoknyája a kezében van. Felmutatta a ruhadarabot, de közben már erősen fuldoklott. A keresztanyám egy kicsit felháborodott, hogy a saját szoknyáját egy idegen férfi kezében látja, de aztán néhányszor erősen hátba vágta Högyiske Ádámot, mire az, egy hatalmas köhhentés közepette, messzire köpte az almacsumát.
*
Ha van valahol valami, amin át valahová jutni lehet, na, akkor az ott lesz. Ahol az édentől a kelet.
Egy hatalmas kapu a semmi közepén, tárva-nyitva, és fokozatosan távolodik. A férfi és a nő, kéz a kézben sétálnak feléje.
- Mondjon akárki akármit, szép itt! Felállsz egy tökre, és látod a világ végét - szól a férfi, s hogy ezt valahogy ki is próbálja, pipískedve lép egyet-kettőt.
- Mikor érünk már oda? - nyűgösködik a nő.
- De hisz ott vagyunk, látod.
- Látni, látom - mondja határozatlanul a nő, miközben még mindig a kapu felé haladnak, mely egyre távolodik tőlük.
*
Rémísztő, mégis szelíd, kirobbanó, mégis konszolidált. Ilyen volt a nagybátyám, aki attól volt nagy, hogy két számmal nagyobb sárkabátot adtak rá a kirakatban. Plussz a mozdulat, mely egy aknarepesz sebességével indult! De a nagybátyám ennek ellenére jólfésült maradt, csak egy kicsit ráizzadt a sárkabát.
Már vagy tíz méterre magam mögött hagyhattam a kirakat csillogó üvegtükrét, amikor rám tört a felismerés, hogy ott, az a divatos sárkabátot viselő bábú nem más, mint a nagybátyám. Visszafordultam, s egyre gyorsuló szívdobogással közeledtem a butik felé. Ő volt. Amikor meglátott, azonnal abba a menekülő pózba vágta magát, amelyben régen, álmaimban megjelent. Tréfásan megfenyegettem, mire barátságosan visszafintorgott, majd ellazult, s egy félszeg mozdulattal beinvitált a kirakatba. A sárkabát kicsit lógott rajta, jó párszor beleizzadhatott.
- Ne is kérdezd, hogy kerültem ide - kezdte, de láttam rajta, hogy nem bánná, ha megkérdezném.
- Maga meg, hogy kerül ide? - vágtam elképedt arcot.
- Na. Hát tudod, a világháború alatt, Kazanyban voltam hadifogságban.
- Tudom, említette a keresztanyám.
- Áztunk, fáztunk, hallottad a történetet.
- Hallottam.
- Aztán támadt egy ötletem, hogyan lehetne melegebbé tenni azt a rongyos katonakabátot.
- Ne mondja - viccelődtem, de már kezdett egyre gyanúsabbá válni a dolog - és?
- Hát, láthatod - mondta, s tett egy manöken-mozdulatot a sárkabátjában - ez az! Csak akkoriban egy kicsit rosszabb anyaggal varrtuk be a kabátba a sarat. Ezek már - nyitotta szét magán a kabátot - egyaránt sár- és bőrbarát bélések. A meztelen testeden is hordhatod, olyan meleg.
- S tudja azt valaki, hogy... ez a maga találmánya?
- Csak te. De az elég is. Útálom a nagy felhajtást.
- És nem nehéz egész nap itt állni ebben?
- Amikor elfáradok, illa berek, nádak, erek, már itt sem vagyok! - nevetett harákolva, majd belendült, de - amint az várható is volt -, újból beléfagyott a menekülés.
*
Güggy-ahh-szussz-áá, güggy-ahh-szussz-áá, enyhe káposztaszag terjeng, /persze változhat is a sorrend/, ott, a lépcsőházi kanyarban, hol a lábtörlőn gomba serken. Fél lábbal már a sírban, légy úszik avas zsírban, mintha az ajtón belül sóhajtemető nyílna, mintha az ajtón belül a légyott, másutt szeretne kiteljesedni.
A férfi kiáltása nem tűnt csak úgy el, abból a tizedik emeleti lakásból. Sőt, szaporodott is azóta, kis szusszanások, sóhajtások, gügyögések szakadtak ki belőle, amelyek szintén apró nevetéseket, vicces döccenéseket, vagy halk zokogásokat szültek, betelepítvén az egy szoba - hall minden zegét-zugát. A férfi és a nő otthagyott holmijai közt bújócskáztak, bebújtak a fiókokba, a nagy franciaágy alá, s a szellőztetőre nyitott ablakon keresztül még a zajos utcára is kimerészkedtek. A szomszédok éjszakánként az ajtó előtt hallgatóztak, a fejüket csóválták, s meg voltak győződve arról, hogy ide már megint valaki beköltözött. Csak azt nem sikerült kideríteniük, hogy mikor is történt mindez, hisz napközben senki sem járt a lakás közelében.
*
Ide semmi sem hiányzik, vagyis a hiány sosem hibázik, hiába tüntet, mármint, hogy van is. Mert jő a Vanish, s valóban mindent eltüntet.
Aztán Högyiske Ádám rátalált egy hirdetésre az egyik napilapban, mely egy lakást eladásra kínált. Rögtön szólt is Ibolyának, aki akkor érkezett haza a kórházból, mentőautó hozta, és hordágyon vitték be a házba, ahol albérletben éltek. Högyiske Ádám leültette az ápolókat, itallal kínálta őket, majd egy szuszra elmondta Ibolyának, hogy az apróhirdetések közt talált egy egyszobásat, hozzáférhető áron, szerinte meg kéne venni, legfeljebb a szüleitől kér kölcsön egy kis pénzt.
Ibolya szeme a mennyezetet pásztázta, amikor megszólalt.
- Egyszobás?
- Igen, és be is van rendezve, a falakon tapéta.
- A Váci úton?
- Igen, ott - repesett Högyiske Ádám - kaputelefon is van.
- Tudom. És egy fél flakon Vanish a fürdőszobában.
Högyiske Ádám meglepődött, majd elkomolyodott.
- Egyébként, veled mi történt? - kérdezte.
De Ibolya már mélyen aludt, valahol az álom, és az eszméletlenség határán. Az ápolók csendben felálltak, és azt mondták, neki most pihenésre van szüksége, ne terheljék őt holmi lakásvásárlással. Ráér az néhány nap múlva is. Aztán elmentek.
*
Szinte csontig rágta az a tekintet, de ő csak állta. Mintha azért létezne, azért állna még mindig ott, hogy eszelős fazonok legott kiszúrják. Mondta is volna annak az emberformájú anyagnak, hogy csak nyugodtan, nyugodtan, pénze úgyis elfogyott, egy félpohár fröccs az asztalon, ez minden mi maradt, meg persze ő, hogy helyt álljon mindennap újra s megint, feledve Don-kanyart és koleszterint, kutyaszánt és Csocsoszánt. Mondta volna, a tapasztalat sok mindent megold. Mert aki öt éven át falat tapaszt, nemhiába, hogy eszébe jut a sárkabát.
A nagybátyám, egyébként nem volt verekedő típus. Amikor a kocsmában valami bunyóba keveredett, az is csak azért történt, mert ő sehogy sem akart kötélnek állni. Hiába provokálták, lökdösték, csak nézett az arcába lihegő ellenfél arcába, aki általában egy ismeretlen, sőt, abban a városban idegen volt, és sehogy sem értette, miért épp őt szemelte ki. Talán ez a nézés, az ő nézése volt olyan, amitől a kötekedő még inkább bedühödött. Ez a tekintet egy külön tanulmányt érdemelne, ugyanis benne volt az, amit azóta sem értenek az idült verekedők, a frusztrált, kisebbrendűségi komplexusban szenvedők: benne volt a tökéletes közöny, a nem megjátszott, a mások számára megsemmisítő, kőkemény közöny. Vagyis az tükröződött a nagybátyám szemében, hogy a szíve eggyel sem ver többet, az arcán meg az, hogy el sem pirul, el sem sápad, miközben a testtartása, akár egy imádkozó szerzetesé. Szerintem olyankor ott sem volt, erre az időre kiköltözött önmagából, átült egy másik székre, s ott folytatta a borozgatást. Onnan nézte végig, hogy a saját maga holthideg létezése, hogyan szippantja magába azokat a hatalmas, leépítő energiákat, melyek, talán valami titokzatos oszmotikus nyomáskülönbség hatására, kitölteni kényszerülnek az ő, a nagybátyám tartalmatlan formáját, ami maga a test, ami maga, e testnek a halszemeiből kiáramló űr. A tettlegesség, ilyenkor és ezért, rendre elmaradt, a támadó nyilván a saját győzelmeként könyvelte el, hogy még csak be sem mozdíthatta ellenfelét, viszont a nagybátyám minden egyes összetűzés után, furcsamód, dagadt szemekkel, vagy törött orral hagyta el a kocsmát. Neki talán ez fel sem tűnt, viszont a keresztanyámnak, aki mellesleg a nagybátyám felesége volt, annál inkább. Ezért, minden éjszakai hazatérés a szemrehányó kérdések, és inkább a semmiről sem tudó, mint a valamit is tagadó válaszok hosszú párbaját jelentette. Ebből a mit sem tudásból a keresztanyám is megsejthetett valamit, mert végül mindig megszánta a nagybátyámat, aki úgy viselte stigmáit, hogy közben megbarátkozott velük, ezért esze ágában sem volt azoknak okát firtatni. A szánalom azonban ilyenkor csak ront a helyzeten, tudta ezt a keresztanyám is, hisz a szánalom nem lázad csak belenyugszik, nem változtat semmin, csak elszenved valamit. De a keresztanyám tehetetlen türelme, amint arra számítani is lehetett, nem volt végtelen. Valahogy a végére akart járni annak, hogyan, miként szerzi be nagybátyám azokat a harci sebesüléseket, amelyekért - s ezt eskü alatt vallotta -, meg sem harcolt. Ha egy feleség szereti a férjét, akkor időnként az égből kell őt lerángatnia, időnként pedig a földről felrángatnia, hogy egyáltalán szerethető legyen. Ezzel a keresztanyám is tisztában volt. De olyat, hogy kékre-zöldre vert hites társát a földről kelljen felrángatnia, azért, mert előtte az mennyei magasságokban röpködött, miközben úgy verekedett a maga igazságáért, hogy nem is verekedett, na, ilyet még a keresztanyám sem látott.
*
Sosem mert senkivel ujjat húzni. Sem férfiasan kezet rázni. Sem farkasszemet nézni. Sem botostáncban figurázni. Sem a magasból lenézni. Ezért, pecsétgyűrűvel szerelte fel az ujját. Teniszkönyékre panaszkodott, míg mások paroláztak. Kerti karókat vert a földbe. És egyszer, álmában, lehányta a függőágyat. Ja, és azt a szócskát, hogy Sem, ki sem mondta többé.
Amikor Ibolya látszólag felépült halálos balesetéből, kijelentette, hogy nem hajlandó költözni.
- Nem akarok abba a tizedik emeleti lakásba menni.
Högyiske Ádám a padlót bámulta, aztán megfogta Ibolya áttetsző kezét.
- Pedig rögtön rád gondoltam, amikor felfedeztem, milyen remek kis lakás is az.
- Nem megyek oda lakni.
- De hisz nem is láttad!
- ...
- Ha felépülsz, elmegyünk megnézni.
- És ha nem épülök fel?
- De felépülsz!
Ibolya ismét elaludt, álmában a fogát csikorgatta. Högyiske Ádám mellette ült, és a kezét fogta. Megszámolta az ujjait, gyengéden szétfeszítette őket, majd játszani kezdett a kézzel, magára csapott vele, felpofozta magát, az ágyékát simogatta, csavargatta erre-arra, vezényelni próbált vele, miközben fennhangon fütyült, végül, egy erőteljes mozdulattal kitépte a helyéből Ibolya karját, felugrott, vívóállásba helyezkedett, és nekirontott a nőnek, eszeveszetten döfködte saját kiszakított kezével, majd nagy lélegzetet vett, felhajtotta a takarót, célzott, s egy erőteljes mozdulattal visszaszúrta a kart, a helyére. Ezután leült az ágy szélére, saját kezébe temette homlokát, és rázkódó vállal csak azt ismételgette:
- Most jutok eszedbe, amikor nem vagy észnél? Miért nem jutok eszedbe, amikor észnél vagy? Akkor lehetnék valaki! Érted? Akkor lehetnék...
*
A nagybátyám elektronikus levele tárgynélküli üzenet: "Kérem szépen. Szeretnivaló szalonna, göndör szőrű mangalica képében eladó."
De - s ezt a nagybátyám is tudta - az igazi, jövőberántó ötlet, ezentúl is csak a sárkabát marad.
A keresztanyám aztán egyszer, csak megleste a nagybátyámat, amint az a törzshelyén ücsörgött egy pohár bor előtt. Kinn állt, mármint a keresztanyám, a kocsma előtt, s a függönyrésen keresztül sasolta a nagybátyámat. Az egyik kifelé tántorgó tag meg is szólította, mondván, hogy veszélyes itt ácsorognia, különösen, ha kémkedik valaki után, mert a férfivendégek között nagy a szolidaritás, könnyen megjárhatja az, aki leselkedik. Aztán még hozzátette, hogy ha a keresztanyám vele menne, ez a veszély bizonyára megszűnne, nem beszélve arról, milyen gyönyörű kalandban lehetne része a keresztanyámnak. Az oldalról rávetett pillantás azonban jobb belátásra bírta a tagot, aki fejcsóválva odébbállt. A keresztanyám pedig tovább sasolta a nagybátyámat, aki éppen akkor kezdte el egyik kilátástalan verekedését egy tagbaszakadt, kidobóformájú fiatalemberrel.
Egymással szemközt álltak, mint két kandúr, s a fiatalember időnként taszított egyet a nagybátyámon, aki ilyenkor két lépést hátrált. Nem is nézett a fiatalemberre, hanem valahová a sarokba, mintha ott lenne valami, amit neki látnia kell, vagy inkább megtalálnia, talán a sosemvolt bátorságát. A harmadik lökésnél aztán a keresztanyám berontott a kocsmába. Minden tekintet rászegeződött, ugyanis a keresztanyámnak lobogott a haja, és villámlott a szeme. De amint berontott, két lépés után, meg is állt. Azt látta ugyanis, hogy a nagybátyám magában tangózik, arcán idült mosoly, keze szorosan a teste mellett, s úgy éli át a Sohase mondd mélyre ható szövegét, mint aki sohase fogja azt mondani, hogy vége. A kidobó formájú fiatalember viszont nem volt sehol. A keresztanyám állt ott egy darabig, észrevétlenül körülnézett, majd lassan behunyta a szemét, hogy azután ismét kinyissa. A nagybátyám közben egyre tangózott, de csak hátrálva, még csupán néhány lépés választotta el a faltól. Ekkor a keresztanyám sarkon fordult, kiment a kocsmából, s az ablak függönyrésén át ismét belesett. A kidobó formájú fiatalember ekkor éppen egy hatalmas balhorgot akasztott le a nagybátyámnak, akinek ettől abba az irányba fordult a feje, ahonnan a keresztanyám őt, a függönyrésen át sasolta. A keresztanyám hátrahőkölt, majd ismét berontott a kocsmába. Most már úgy néztek rá, mint aki szándékosan háborgatja a békés társaságot. Füttyögtek, megjegyzéseket tettek a keresztanyám farára, meg, hogy ne játssza itt a példás feleséget, mert megjárja. Közben a nagybátyám - amint azt a keresztanyám is megfigyelhette -, éppen oldalra csapott fejjel figurázott a lüktető tangózenére, sőt, a szája is mozgott, ahogy hangtalanul énekelt. A kidobó formájú fiatalember pedig sehol sem volt. A keresztanyám ekkor olyat tett, amire egy feleség ritkán képes. A nagybátyámhoz lépett, és egy visszautasíthatatlan mozdulattal, táncra invitálta őt. A nagybátyám mosolygott, átkarolta a keresztanyámat, s szorosan összetapadva, immár ketten folytatták a tangót. A baj csak az volt, hogy amikor a keresztanyám egy pillanatra a nagybátyám szemébe nézett, azt is látnia kellett, hogy az orra lila és dagadt, a szemhéja pedig fel van repedve. A keresztanyám ekkor még jobban magához szorította a nagybátyámat, s arcát szorosan az övéhez tapasztotta.
*