Nagy Farkas Dudás Erika
Ima

Azt mondja, hogy hagyjam le a test vágyait, akkor könnyű leszek, és felemelkedhetek. Eddig értem, de a továbbiakat hiába hallgatom, mintha értelmetlenül egymás mellé rakott szavakat sorolna. Szerelemről is beszél. Magasztos érzelmekről. Én ő vagyok, és ő én. Én főzöm a kávét, ő issza, mondom. Hülye vagy, mondja ő. Azután azt, hogy ennyire azért mégsem lehetek az. Csak beszél, én nézek és mosolygok. Rám csapja az ajtót, elmegy. Nem baj.

Megvan a magam elmélete, arra nem kíváncsi senki. Saját törvényeim engem tartanak kordában. Mert jogom van magammal maradnom. Becsukni minden ajtót, ablakot, lehúzni a redőnyöket. Kidobni minden vérszívó, lélekölő férget.

Minden elmúlik. Ezt tanultam meg legelőbb. Nem érdemes sírni a fájdalomtól, de a boldogságba zuhanás is összetörhet. Hány poklot kellett megjárni ezért, hány szerelemnek kellett édes mézét a hányingerig kóstolni. Újra, újra, újra, amíg meg nem értettem a leckét: minden elmúlik.

Eljön az este, végül mindenki elmegy, az utolsó vonat is kiindul a szomszédos állomásról, eldübörög, magával viszi a vendégemet, aki a világ legjobb vendége, mert csak a képzeletem szülötte. Nem kapcsolok lámpát, készülök a belső képek fogadására.

Jó a magány, a csendet mindennél jobban szeretem. Az életem zajos, tevékeny éveivel előre fizettem ezért. Egyre kevésbé van szükségem a világ dolgaira, a világ pedig régen lemondott rólam. Hagyjanak békén, ennyit akarok.

Az estéket szeretem.

Hatalmas az ágyam, széles és magas. Bársonyból a takaróm, selyemből a párnám, porcelánangyalok a kisasztalon, levendula zsákocskák a fejem alatt. Ott bujkálnak a bútorok között, a bársony moháiban, az angyalok leengedett szárnyai mögül lesnek. Kacajok, mosolyok, sikongások, izzadságcseppek, elégedetség, nyögések, panaszok, viháncolások, zokogások, kétségbeesés és boldog jólakottság. Csorduló testnedvek, álmodások, ébredések, karmolások, harapások. Arcok, szemek világítanak. Feketék, kékek, zöldek és melegek, mint a frissen felgereblyézett, napsütötte föld. Termékenyítő tekintetek. Akarások nyomai a takaróban, jóslatok beteljesülése. Nem harcolok ellenük, tudomásul veszem jelenlétüket, joguk van maradni, ameddig akarnak. De nem élek velük, nem érdekel a test kényeztetése. Nem magamat büntetem, amikor a szűk lépcsőn felcsoszogok a kisszobába, ahol a könyveim, egy asztal, a lámpa és egy heverő van csupán.

Tizennyolc lépcső visz a szobába. Tizennyolc lépéssel közelebb az ég.

Ott nincs szükség a beszédre, de még gondolatokat sem vagyok kénytelen megfogalmazni. Minden már megtörtént, minden gondolat már egyszer el lett gondolva, minden szó kimondva. Nincs szükség semmire, ami a test szolgálatait venné igénybe.

Lefekszem a keskeny heverőre. Felejtve a puha ágy dús illata, a szeretkezés fülledt levegője, a hozzám tapadó test izzadó, mohó, követelődző durvaság. Nem érzek éhséget, szomjat, nem akarok szeretni, nem akarom, hogy engem szeressenek. Nem érdekel, hogy te és én tulajdonképpen egy és ugyanaz.

Hótiszta vagyok, szelíd, ártatlan és szótlan. Lehagytam a test nehéz koloncát. Lehunyt szememmel is látok, és benne vagyok abban, amiért annyit harcoltam, kínlódtam, amit örökké kerestem. Már tudom, hogy semmit nem kell tenni, csak hagyni, hogy magától történjen, hogy magamból nőjön ki az, amihez az ima majd végül felemel.

2000. 01.11.