Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Végenincs párbeszéd

Petrarcai tegeződés

Petrarca verse magyarul csupán a fordítás tört szárnyán tornázza föl magát a költészet levegőegébe. Kétes, sánta, suta és főleg más mindaz, ami elénk kerül. Bizalmatlanul tapogatózunk a mester által gyúrt formákat keresve.

E fátylakon át mégis sok minden kitapintható. Megismerhető például egy elegáns tartású dalnok, aki a trubadúrpózokat, a reménytelen szerelem sémáját átitatja földi nedvekkel, mert az unalomig ismételt lelki helyzeteket megénekelve a vers lassacskán "szíve étkévé" lesz. A "sóhajok szavaként" felfogott költészet gyakorlása viharos, modern világfájdalommá érlelődik. A fáradhatatlan, éteri hódolat Petrarcánál egy szenvedélyes, "virtussal" telt, drámai önüdvözítés, önteremtés eszközévé válik.

Hogyan?

A versírói helyzet a Daloskönyvben mindig fohászkodó és himnikus. A szellem minduntalan nekigyürkőzik, hogy a Széppel szembesülve ne "fagyjon meg az alkotásban". A fellengzős esengés, rajongás és önsajnáltató siránkozás szinte álnok képmutatásként és nevetséges magamutogatásként hat. De ha mindez állandóan ismétlődik és variálódik, az olvasó ráhangolódik, s megérti, hogy ebben a költészetben ilyen a megszólalás helyzete. A túlzófok, vagyis a fokozhatatlan, a kizárólagos pozíció tulajdonképpen inger, amely beszédre gerjeszt, beszédet engedélyez. Mintha a kizárólagosság e világképben a hitelesség garanciája lenne.

Innen egyenes út vezet a híres petrarcai antitézisekig. Ellentétek pillérei tartják e berendezett költői világot, hol végül is "a pőre lélek egyedül sikamlik / majd át a síkos úton!".

Addig azonban a szerelemmel, illetve a tökéletes szépséggel kell szembesülnie, s ez a korabeli toposzoknak megfelelően villám-csapásként éri áldozatát. A szerelembe esés elsősorban hirtelen átváltozást jelent. Babérfává, gyökérré, ággá, forrássá, sziklává, szarvassá, lánggá, madárrá, szoborrá. E metamorfózis-leírások a modern meghasonlás előképei, melyekben a személyiség önmaga ellen fordul: "övé bensőm - enyém csupán a testem".

A dermesztő, gúzsba kötő szerelem ugyanakkor vakító, a Hölgy "vágyrajzolta képének" ragyogása szinte elviselhetetlen. A képalkotásban a petrarcai bók központi motívuma a fény. A fény, a világosság és a tűz fogalomszármazékai mind ugyanazt a szimbólumkört rakják ki. Fénysugár tapad az archoz, a gondolathoz, istenhez és a szemhez. A képzelet fényteli utazása azonban nem vallásos eksztázistól izzik, hanem egy személyes, szenvedélyes nyugtalanságtól. Ehhez az ezerárnyalatú lelki hányattatottsághoz kell a vágy nagy íve. A vágy rajzolja Laura képét, a vágy Ámorként kíséri a költő léptét, "vitázva, kérdezgetve és felelve".

Az antitézisek boltívei alatt Petrarca "váltott hangja" szinte járhatatlanul sűrű bozótost alakít ki.

Végenincs párbeszéd, tegezés, bőrsúroló közelség. A póz kíméletlen vetkőzéssé fajul. Petrarca elsősorban önmagához akar közel lenni, ezért szorítja magához a játékosan-naivan megszemélyesített, kérdező és felelő Dalt.