Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

A fércirodalmár strucctolla

A cervantesi intertextualitás

Cervantes a Don Quijotéban a szövegközi viszonyok, az intertextualitás számos változatát hozza létre. Az európai irodalom paradigmatikus műveként, az újkori regény monumentális kezdeteként a Don Quijote ebből a szempontból is századokra kisugárzó képletet adott.

Az intertextualitás első szintje a talált kézirat, a hamis idézés poétikájának érvényesítése nyomán alakul ki. Az elbeszélés alaphelyzete szerint a narrátor szolgaian passzív szerepet mímel: egy állítólagos arab történetíró Don Quijotéról szóló krónikáját közvetíti. A hiteles dokumentumra való támaszkodás illúzióját Cervantes gondosan ápolja, minduntalan hivatkozik a szövegforrásra.

A szövegek közötti kapcsolatteremtésnek azonban ez csak az egyik formája. A Don Quijote eredendő öntudati törekvése abból fakad, hogy műfajparódia: az író szándéka az, "hogy megvetés tárgyává tegye az emberek előtt a lovagregények költött és sületlen históriáit". A paródia - szemben egyéb gúnyműfajokkal - már eleve a műalkotásnak mint olyannak a velejébe hatol: a művészi visszatükrözés kritikájából, szakadatlan korrekciójából él. A paródia olyan műalkotás, amely egy másik műalkotást utánoz, s ilyképp a mimézis mimézise. A műfajparódiaként megszülető újkori regény a megelőző kultúrtradíciós elemek, vagyis a lovagregények vonatkozáshálójából szövi a maga anyagát.

Még inkább szűkül az irodalmi önkorrekció köre, amikor harmadik szinten kialakul az önparódia. A kétrészes regény második könyvében Cervantes az epigon Avellaneda által írt "hamis" Don Quijotéval kerül dialogikus viszonyba. A "náthás fejű firkásznak" nevezett szerző komisz humorral telt irodalmi vitát fakaszt, amelynek alanyai nem az írók, hanem a cselekmény hősei. A dramatizált poétika révén a pórul járt, a megbüntetett fiktivitás gondolata fogalmazódik meg. A cervantesi érvelés azonban nem a művészettel szegezi szembe a paródia fegyverét, hanem a rossz művészettel, az irodalmilag hazuggal, a kontár által készített fércművel kel birokra. Két könyvvilág ütközik itt össze, s az igazabb, magasabb realitásfokú regényvalóság fiktív tükrében Cervantes felmutatja a ponyvairodalom silány tükrét.

Ahogy - Unamuno szerint - Don Quijote maga volt a lelkiség, magáért a lélekért harcolt, úgy Cervantes is vállalta saját írói szélmalmát: egy új valóságfogalomra és magasabb rendű művésziségre való igényt. "Ő tudott cselekedni, én meg írni", hangzik a regény kulcsmondata, parodikusan bár, de annál pontosabban.