Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

A bensőségesség leckéje

Montaigne tükre

A maga megtapasztalására önismereti kísérleteket végző Montaigne hangsúlyozza: a szellem "zsugorodása" ellen legjobb táplálék "a csodálkozás, a hajsza, a kétség". Ezt az eledelt a reneszánsz kori polihisztor a gyakorlat és az elmélet "összefőzésével" nyeri: önmaga értelmezéséhez az elfogulatlan önvizsgálat, a megtapasztalás nem elég, szüntelenül figyel másokra is, de a külvilág elméletként, könyveken át érkezik el hozzá. Így rajzolódik ki az esszé "szabálytalan, szüntelen mozgása..., se mintája, se célja. Leleményei egymást szítják, követik és szülik". A saját vágyainak és hajlamainak "nagy tisztelettel adózó" szerző hagyja, hogy sürgető kívánságai irányítsák, hogy a tapasztalat tanítsa. Nem lehet jó tanuló, akiben nincs kitartó önfigyelés és feltétlen önátadás, meg elszánt önleleplezés.

Ugyanakkor Montaigne az éppen írogató olvasó alakjában jelenik meg irodalmi önarcképein. A főhős folyton olvas és idéz, tehát nemcsak a természet vezérli, hanem mások gondolatai is, mint mondja: "egyebet se teszünk, csak értelmezzük egymást".

A mindenkori égető kérdés: hogyan éljünk?

Montaigne élni tudása életörömmel átitatott tudás, s ezért emelkedett derűt sugároz.

Életművészetének ékessége és lényege a szeszély. Mondatai őrzik a tetten ért gondolat üde következetlenségeit. Mert közelférkőzni az igazsághoz csakis szabályok ellenében lehet, véli Montaigne. A létezés elveként éppen a mozgást, az alakulást, az ellentmondásosságot fedezi fel, életbölcseletként az esszék a viszonylagosságot párolják le.

Ha a lét ellentétes anyagokból összeálló harmónia, akkor az életben ott kell lennie a halálnak is. "Bölcselkedni annyi, mint készülődni a halálra", s egy másik idézet szerint: "Életetek egész műve nem egyéb, mint a halál építése." Montaigne a maga ajzott és edzett lelkével elmélkedéseinek javát fordítja az elmúlás felé, mert ettől a tanulástól reméli szabadsága tényleges elnyerését.

Az élni tudás a halni tudás kérdésében rejlik. Ezért joggal mondható, hogy az esszék a viszonylagosság gondolatát szűrik ki a gyönyörűségesen gomolygó, tétova világból, s ezért fogadható el a montaigne-i meghatározás: "Magunk is csak szél vagyunk, minden ízünkben, úgy bizony."

Montaigne jóhiszeműnek nevezi könyvét, melynek címzettjei a hozzátartozók és barátok. Tudja, hogy az elképzelt olvasótól is függ, mi íródik le, s hogyan: "A beszéd félig a beszélőé, félig a hallgatóé."

Vajon milyen fiktív olvasót érzett maga mellett, hogy ennyire bensőségessé lett keze nyomán a világ?