Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

"Menetközben hadd lássam árnyamat"

Shakespeare élete mint keretes műalkotás

"Ez az én saját külön melankóliám, sok alkatrészből összekeverve, sokféle anyagból leszűrve." Shakespeare kedélyt és világképet, kozmoszt és időt vél mechanikusan összebütykölhetőnek, alkatrészekből, leszűrt anyagokból megalkothatónak. A milliónyi lehetőség közüli választás mámora, a döntés teremtő szabadsága a reneszánsz magányt és árvaságot is rázúdította emberére. Az "ésszel élés" (Heller Ágnes) módozatai, az önismereti tanfolyamok csupán arra döbbentik rá tanoncukat, hogy a képlékeny lényeg és a sikamlós látszat, az illúzió és a realitás, a tárgy és annak visszatükrözése közötti határ létezik, de megragadhatatlan. A Shakes-peare-hősök tükörrel a kezükben igyekeznek lépést tartani tulajdon öntudatuk rezdüléseivel:

"Míg tükröt veszek, süss ki, drága nap,

Menetközben hadd lássam árnyamat."

(III. Richárd)

Shakespeare magánemberként, íróként és üzletemberként is színházban gondolkodott, ennek a döntő élménynek a pályaívén körforgott. Egész tüneményes, harminchét darabból álló életműve egy olyan mereven körülhatárolható "fellépés és lelépés", amilyen az Ahogy tetszik tételének sugallata:

"Színház az egész világ,

És színész benne minden férfi és nő:

Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár

Életében..."

Shakespeare huszonhárom évesen, feleségtől-gyerektől Lon-donba szökvén veti magát bele a színház világába, hogy az újabb huszonhárom évet ennek a választott életmodellnek szentelje. Utána hazaköltözik, nem ír többet, s a már megírtakat is átengedi az enyészetnek. Lelépett a színpad deszkáiról, s öt év múlva meghalt. Élete keretes műalkotás.

E megszerkesztett sors - egymásba fordítható két felével, mint a megfelezett bohócruha - mágnesként vonz mindent, amiben önmagára ismerhet. A megforgatott anyagok mindegyike megleli párját, mását, visszáját, árnyékát, tükörképét, lenyomatát, fonákját. Variációk, jelek és jelentések bőséggel ontott füzérei képződnek ki e rájátszások során.

Kápráztató a Shakespeare-hős kimerítő igénye, hogy foglalkozzon önmagával, hogy helyzeteket találjon és teremtsen az önszemlélésre, hogy résen legyen, hogy belessen önmagába és másba. Mert a "vágynak táplálék, hogyha más vágyába láthat". A színház ennek a nyilvános leskelődésnek a szentélye, egy óriási tükör, melyben Shakespeare a kis tükrök ezernyi villanását rejti el. Ezért tűnik fel a színen ténylegesen is olyan gyakran a kisszínház, a játékszínház és maga a néző, hogy a valóságos nagypublikum egyúttal önmagával, saját - előadást néző - jelen pillanatával is találkozzon. Hogy felfokozza a jelenlét sugárzását! Megragadja az önteremtés stratégiáját! Hogy olyan legyen, mint egy remekmű, egy könyv, egy hangszer!

A könyvember képzetének motívumait Shakespeare többszörösen körültapogatja. Az embernek mint bekötött műnek a metaforájával él Júlia anyja is házasságra biztató érvelésében:

"Olvasd gyönyörrel arca tiszta könyvét,

Melyet a szépség tolla néked írt.

Minden vonáson jártasd meg szemed;

S együtt figyeld: hogy összeillenek!

S ha titkot rejt az írás itt vagy ott,

Megoldását szemében megkapod.

E szép szerelmes könyv ma még kötetlen;

Örök kötést rá! Még szebb lesz kötetben."

Hamlet az emlékezetet, az emberi agyat nevezi könyvnek, mikor azt mondja, letöröl minden "léha jegyzetet" emlékezete lapjáról.

A legkihívóbb önismereti és valóságismereti játék lehetőségét a színészi produkció jelenti. A hősök önalakító rituális aktusként viszik színpadra - nem az életüket, hanem megkockáztatott szerepeiket. Az alakítás, a szerepjátszás folyamatában birokra kel élő és élettelen, életszerű és művi. A művészi alkotás "behatol" az életbe, tüntetően befolyásolja, elütő anyagával megpecsételi azt. A szerelmes fiú cetlikre írt verseivel tűzdeli tele az erdő fáit:

"Az erdő lesz a könyvem, Rosalinda,

A fákba vésem, amit gondolok."

E metaforakörben a könyv és a szó nemcsak tükör, hanem maszk is egyben. Olykor az életteljesség ellentéte: Rómeó és Júlia a "név" szörnyetegével, "az élettelen szóval" kerül szembe:

"Csak neved ellenségem, nem magad...

Dobd el hát neved!

És egy élettelen szóért cserébe -

Tiéd az életem!"

A "kül cifraság", a burok és a dolgok veleje szembesül, élet és mű járják át egymást megannyi változatban.

A zenei műnyelv is egy ilyen virágnyelvvé lesz ebben az összefüggésben. "Játszani akarnátok rajtam - panaszkodik Hamlet - ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét; hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok szavát venni. A keservét! azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon?"

A hős élete anyagaként gyúrja a "léha jegyzet" és a "felséges szózat" közötti artikulációs különbségeket biztosító szómasszát.

Az udvarlásnak, a társalgásnak, az udvaronci viselkedés akrobatikus tortúráinak, a szóvirágos modornak egész skálája áll össze mint a rejtjelzett beszéd szótára. Művé strukturálódik beszéd, viselkedés, élet.

A világ tanulásában szivacsfogékony reneszánsz ember a legvirtuózabb ismeretszerzési módnak a színészi szerepjátékot tekinti, minek célja, "hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát". Mindezért Shakespeare szerint a színészek "a kor foglalatjai és rövid krónikái".

Az idő tünékeny habjának lenyomatát és foglalatát rögzítő átváltozásos, szerepcserés rituálék, a cselek és varázslatok színházi erdeje, a shakespeare-i szövegőserdő az önalakítás, az önteremtés jegyében tornyosul fölénk.