Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

A kreativitás tere

Defoe szigetszimbóluma

Elképzelni az életet egy lakatlan szigeten, vagy másféle zárt helyen, elszigetelve a társadalomtól, minden nyűgtől és rabságtól - a Robinson-történeteknek ez a vonatkozása a saját világ megteremtését jelképezi. Igaz, hogy a XVIII. és XIX. századi Robinsonok az általuk elvesztett civilizációt másolva, szinte kompenzációként hozzák létre a maguk miniatűr, működőképes birodalmát, az alkotássá nemesedő munka folyamán azonban eljutnak addig a felismerésig, hogy az elhagyott világgal szemben a szigeten kibontakozó Paradicsomot kell választaniuk.

Tagadás, lázadás, választás és szabadság: a kényszerűség mögött ezek az egzisztencialista létérzékelésre jellemző fogalmak is kitapinthatók a Robinsonok életstratégiájában.

A Defoe-regény nyomán a XVIII. században kivirágzó és elsekélyesedő robinzonád mint műfaj nemcsak azt jelzi, hogy a sziget-motívum önmagában rendkívül alkalmas romantikus kalandok felfűzésére. Jelzi azt is, hogy csupán a világnak hátat fordító, önálló ember helyzete alkalmas arra, hogy az egyéni szabadság az alkotásban megmutatkozhasson. Defoe Robinsonja mindezt a következőképp fejti ki:

"Közben azonban rájöttem, mennyivel boldogabb mostani életem, minden nyomorúságom ellenére is, mint az az átkozott, gyalázatos élet, melyet azelőtt folytattam... Rájöttem, hogy olyan boldog lehetek ezen a magányos, elhagyott szigeten is, mint a föld bármely más pontján."

Az önmegvalósítás lehetőségét Robinson épp a társadalomból való kiszakadásának köszönheti. Ilyképp válhat a szervező, modern ember archetípusává. A hiányon alapuló, teljességre irányuló vágy mint a modern egyén alapsajátossága Defoe hősében már jelen van. A hiányból táplálkozó teremtőerő a szigeten megalkotott világban tárgyiasítja és élteti tovább alkotóját.

A sziget Robinson folytatása, gyermeke. Alkotó és alkotás felmagasztosuló viszonyából azt a mozzanatot érdemes kiragadni, ami a magányra vonatkozik. Csak egy lakatlan szigeten, egy abszolút magányban irányul minden figyelem az egyénre, "szakralizálódik saját időszámítása" (Mészáros András), egyedi, megismételhetetlen teremtő ereje. A Robinson-szituáció a magányos pillanatnak ezt a kreatív áhítatát hordja magában archetipikus magként.

A sziget a szakralitás, az önmegvalósítás és az önértelmezés terepe.