Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Irodalmi izgalmak

Montesquieu a szellemességről

"A legtöbb francia dühödt szenvedéllyel igyekszik szellemes lenni" - veszi észre Montesquieu, amikor a Perzsa leveleket írja, s jómaga is mindent megtesz, hogy a korabeli elvárások szerint mulatságos legyen. A könnyed filozofikus regény sajátos francia műfajának egyengetve az utat végigpásztáz a felvilágosodás eszméin, de kedélyes levélformában nyilatkozva meg.

A bevezetés szövegét Montesquieu a Cervantes óta jól ismert parodikus önreflexiós nyelven fogalmazza: regényének valóságfedezetét bizonygatja, a hihetőségért harcol az olvasó előtt. Az élethűség, avagy annak (parodikus) imitálása az egyedüli értékgarancia az irodalom számára hosszú évszázadokon át. A megkerülhetetlen magyarázkodás után a szerző azt is elmondja, hogy a perzsa lakótársaktól származó leveleken a közlést megelőzően milyen változtatásokat eszközölt. Szerénynek mutatkozik: "Én tehát csak fordító vagyok s mindössze az volt a gondom, hogy a művet a mi fölfogásunkhoz alkalmazzam. Amennyire tőlem telt, megkíméltem az olvasót a sajátos ázsiai stílustól, és megmentettem egy sereg fennkölt kifejezéstől, amely halálra untatta volna. De egyebet is tettem érte. Elhagytam a hosszadalmas bókokat, melyekkel a keletiek nem kevésbé bőkezűek, mint mi, s átsiklottam számos . . . bizalmas apróságon."

A kreatív tett leplezése látszólag tökéletes: az író csupán fordítónak tünteti fel önmagát. Közben azonban elárulja, hogy a levelek szellemiségén, stílusán is módosított, s mindezt apró kiigazításnak véli. A szöveg "halálosan unalmasnak" vélt jegyeit gyomlálja ki, célja tehát a korabeli francia ízlés szenzációéhségéhez idomítani a két fiktív perzsa fiatalember fiktív leveleit.

Montesquieu eszmefuttatása a Bevezetésben még egyszer kitér az unalmas irodalom elrettentő jelenségére, amikor is indokolni kívánja az eredeti művet dicsőítő ének elmaradását: "Én ezt nem tettem, s könnyű kitalálni, miért. Elsősorban azért, mert szerfölött unalmas volna, egy már magában is rendkívül unalmas környezetben, azaz egy előszóban."

A szellemességre törekvő "dühödt szenvedély" tehát Montesquieu-re éppúgy jellemző, mint kortársaira, nemcsak a franciákra, hanem éppen a divatos francia műveltség jegyében hihetetlenül egységessé váló Európa legtöbb nemzetére.

Az unalom ellenpontjaként feltűnő szellemesség tulajdonképp a rokokó frivolitás tartozéka. A kutatás megállapítja, hogy a XVIII. században a frivolitás paradox életfilozófiája értelmében frivol az, ami a gyönyör forrása, s a kor embere idetartozónak érezte mindazt, ami állhatatlan, csapodár, dévaj, sikamlós, illanékony. Az irodalom az unalomtól iszonyodva szellemes társasjátékká, az élet pedig gáláns ünneppé szublimálódik.

A XVIII. században az irodalom a gyors izgalmakat igénylők fogyasztási cikke.