Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Karikatúra

A voltaire-i paródia csillogása

Az ízlés és mérték szigorú francia iskoláját kijáró XVIII. században sokszor ott termett maradandó érték, ahol a szerző nem is gondolt rá, de az ízléskódexre se nagyon. Voltaire is így járt a Candide-dal.

A filozofikus tézisregény és kalandregény-paródia minden szavának olyan súlya van, mint a költészetben - vallják a mű fordítói. A csiszolt stílusú klasszicista beszédmód tehát nem tagadta meg önmagát ez esetben sem, de szárnyakat kapott egy még kialakulatlan, lenézett műfaj, a regény képlékeny keretei között.

Voltaire szövegképző indulata nagy lendülettel tör előre, s nem tűr meg semmiféle ellankadást. A mondatok feszesek, tömörek, a fölösleges részleteken hatalmas bakugrással lépnek át, logikai ívük olyan, mint a felajzott íj. A szerző időnként összegez: "Candide, öröm és bánat közt hánykolódva, boldogan, hogy legalább hű szolgáját megtalálta, csodálkozva, hogy rabszolgának látja, tele azzal a gondolattal, hogy kedvesét mielőbb megkeresse, dúlt elmével s dobogó szívvel ült le az asztalhoz Martinnel s azzal a hat idegennel, aki mind farsangolni jött Velencébe."

Kétségtelen, hogy a vázoló ecsetvonások nyomán karikatúra készül. Nem a szélesen hömpölygő leírás, a terpeszkedő elidőzés, hanem a telitalálat vonzza a szerzőt. A mellébeszélés kiiktatása nagy önfegyelmet feltételez, s iramot diktál. A karikatúra - miközben a legtömörebben közöl valamit - nem mond le a jellegadó stilisztikai gesztusokról sem: "A levantei kapitány, Candide első ajánlatára, máris a főváros felé irányította a hajóját, amelyet a gályarabok sebesebben röpítettek, mint a levegőt szelő madár."

A voltaire-i elbeszélés egyébként sem tágít a legérzékletesebb, legepésebb, legpikánsabb, legironikusabb kifejezésmódtól.

Különösen érdekesek - mert öntudatot, öniróniát feltételez-nek - azok a részek, amelyekben a hősök saját élettörténetüket mondják el. Mese a mesében, irónia az iróniában, kisparódia a nagyparódiában: "Nem mindig volt ám ilyen csipás meg ilyen vörös héjú a szemem: orrom se lógott le valamikor az államig, s cseléd se voltam ifjúkoromban: tizedik Orbán pápának meg Palestrina hercegnőnek a lánya vagyok" - vallja a regény öregasszonya.

Nemcsak a narrátor nézőpontja láttatja a hősöket parodisztikusan, hanem a szereplők is távolságból tekintenek önnönmagukra. A förtelmes valóság illúziómentes, józan, s mégsem megkeseredett megítélése jellemzi e beszédmódokat. A példázatot rendkívüli életkedv és humor indázza be, melyben a halál nem is igazi, hisz a felakasztottnak, lemészároltnak hitt hősök újból megjelennek.

A drasztikusan romlott világban elszenvedett hányattatások egyszerre ijesztő és nevetséges fényt vetnek minden emberi sorsra. E tudás birtokában lesz kihívóan, frivolul szellemes Voltaire és minden jelentősebb hőse a Candide-ban. Eszerint: bármi történjék is velünk, erről az éles fényről, groteszkségünk tudatáról, a fricska fölényéről nem mondhatunk le.