Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr
Önleírás
Proust önarcképei
Marcel Proust apró, halandó dolgokat, mindennapi esetlegességeket ír le és rendez újra. Az újraleírás és az újrarendezés által a számára legfontosabbat teremti meg: saját önarcképét.
Richard Rorty szerint Proust szemében ennél az önleírásnál nincs nagyobb hatalom. Általa ugyanis létrehozza folyamatosan finomodó szótárát, saját nyelvét. Ironikus egyéniségek esetében ez a szótár ízlést jelent. Miközben az írót narcisztikusan csupán az foglalkoztatja, milyennek látszik önmaga számára, az önújraleírások során kialakul egy megkerülhetetlen fogalomkészlet és értékrend.
A sajátos prousti ízlés nélkül nem hozható ítélet Proust mű-veiről.
Az önteremtés esetlegességeken múló folyamata ily módon diktáló hatalommá válik az idegen nézőpontok kialakításában is.
A vállalt semmiségek, véletlenszerűségek hálózatából szőtt regény a fogalmazás, a szótárkészítés által szabadul ki mások ítéleteinek uralma alól.
A fogalmazás gondolatokon átszűrt valóságot közvetít. Tárgyi világ és könyvvilág párhuzamáról, ellentétéről töprengve Proust a könyv valóságára szavaz. A könyvolvasás által szerzett tapasztalatok előnyeit taglalva az "igazi dolgokat" elmarasztalja. Csupán a szoba homályába, a gondolatba, a könyvbe süppedő ember képes összeállítani a benyomások teljességét, míg az érzékek csak darabokban, részlegesen továbbítják a valóságot. Az olvasással töltött délutánok ugyanis sokszor "egy egész életnél is több drámai eseménnyel voltak telve".
A szöveg eme írásra, olvasásra reflektáló részlete szerint az anyagi világ Proust számára érinthetetlen:
"Ha láttam egy külső tárgyat, az a bizonyos tudat, hogy látom, közöttem és közte maradt, vékonyka szellemi szegélyt vonva köré, amely sosem engedte, hogy az anyagát közvetlenül érinthessem: ez az anyag mintegy elillant, mielőtt érintkezésbe léphettem vele, mint ahogy egy izzó test sem érintheti egy átázott tárgy nedvességét, mivel mindig megelőzi egy párolgási övezet."
A "vékonyka szellemi szegély" maga az írói tudatműködés, amely lerázza az "igazi dolgok holt súlyát". A leírás a lélek számára áthatolható, anyagtalan közegben mozog. Ez a sajátos megkönnyebbülés nem a súlytalanság állapotát jelenti az író-olvasó ember közérzetében, hanem épp ellenkezőleg, felfokozott létélményt. A könyv révén "minden érzés megtízszereződik".
A dologi világ könyvvilággal szembeni veresége Proust opusában nyilvánvaló. A "szellemi szegély" utolsó leheletünkig kísér bennünket: a külvilágban csak benső önmagunk tükrét keressük:
"A dolgokban... lelkünk rájuk hullt visszfényét szeretnők újra megtalálni..."
A fikcióhoz mint igazabb valósághoz Proust ódai szárnyalású mondatot intéz. Valóság és fikció egymást hevítik fel, különnemű birodalmaik talaját az áttűnések öntözik.