Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Bibliai metanyelv

A Biblia szövege, bármennyire is heterogén, abban mégis feltűnően egységes, hogy minduntalan hangsúlyozza a beszélés, a mondás aktusát. A példázatok cselekvéstől hemzsegő anyagában az eseményeket általában nem közvetlenül tárja elénk a szöveg, hanem valakit beszéltet.

Elemzések sokasága mutat rá, hogy az irodalom nyelve egyre leplezetlenebbül metanyelvvé válik, önnönmagára utal, saját létét teszi szóvá. Közvetetten az irodalomnak mint idézetnyelvnek a kialakítása is ezt az önkörbe zártságot bizonyítja. A legújabb narratológiai kutatások fényében nyilvánvalónak tűnik, hogy a metanyelv, az önmagára reflektáló irodalmi beszédmód komplex jelenség, amely az idézet, az intertextualitás, az utalás, a paródia formáit, a fikcionalitás tematizálását, az irodalmi eszköztár felleltározását egyaránt magába foglalja. Egy többé-kevésbé elkülöníthető "poetológiai parabázisról" (Viktor Žmegač) van tehát szó, amely explicit és implicit önreflexiós eljárások révén jön létre a szövegben.

A művészi megnyilatkozások eme areferenciális jegyei magából az emberi nyelvből eredeztethetők. A nyelv nemcsak a világnak a leírására szolgál, nemcsak kifelé irányul, hanem önmagára is rámutat, magát a nyelvet is meg kell határoznia. Az emberi nyelv mint logikai rendszer tehát ambivalens, önkimondás jellegű. Ez nem egyedülálló jelenség, hisz sok logikai probléma adódik abból, hogy a gazdag rendszerek mindig tartalmaznak önmagukra utaló vonatkozásokat. A tükörteremben végtelen visszaverődések folyamata indul el. Az emberi nyelv eleve önértelmező természetű, s ezt a vonását a szépirodalom, melynek anyaga a nyelv, lényegivé minősíti. A művész alapvető élménye az alkotás maga, ezért születik már az őskorban öntükröző képzőművészeti mű.

A mítoszi beszédhelyzetnek sajátos hitelesítő biztosítékai voltak. A bibliai megszólalásmód viszont más képet mutat. Alapvetően fontos az a tény, hogy a Szentírás nem esztétikai célzattal születik. Olyan nyelvtermék azonban, amely formatörténeti vívmányaival és a transzcendens tartalomtöbblet utalásos-sejtető kifejezésével a szépirodalom számára állandó, megkerülhetetlen forrás. Nothrop Frye - Blake-et idézve - a művészet nagy kódexének tartja a Bib-liát. A Biblia tematikus szempontból ősszöveg, pretextus minden művészeti ág számára, az irodalom számára azonban nyelviségénél fogva ennél sokkal több.

A szentírás nyelve költői és retorikus, telis-tele van szóképekkel, gondolatalakzatokkal. Northrop Frye szerint "a Biblia nyíltan antireferenciális, és tudatosan kizár minden önmagán túli jelenlét-világot. A kereszténység számára az Ószövetségben minden "típus", melynek "antitípusa" (egzisztenciális valósága) az Újszövetségben van. Ez a Bibliát egyfajta kettős tükörré teszi, mely pusztán önmagát tükrözi."

Az önidézés, a belső intertextualitás eme intenzív formája is jel-zi, hogy a Biblia esetében a történelmi jelenlét-mögöttes, a tárgyi valóságvonatkozás feltételezése csak zavart okoz, míg ha pusztán könyvként fogadjuk el a szent szöveget, akkor kifejezései értelmes-sé válnak. Így, ennek a felfogásnak már csak következménye az a megállapítás, hogy "a Bibliában verbális eseményeken kívül nin-csenek más események. Minden, ami a Bibliában van, verbális for-mán, a szón keresztül jön hozzánk". Frye ezzel a megfogalmazással arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a Biblia szavai nem egy ön-magukon túlmutató, fontosabb valóság és igazság médiumai, nincs történelmi mögöttesük, hanem azonosak szó-önmagukkal. Vagyis, akárcsak a művészet nyelve, ez a nyelv sem a referenciális funk- cióra épül.

Frye elképzelése a bibliai beszédmódot "az elbeszélésről szóló elbeszélés" (V. Žmegač) problémakörébe utalja. A Biblia olyan nyelvi megnyilatkozás, amely minduntalan visszajelez:

1. magára a nyelviségre (metanyelvi funkció),

2. az alkalmazott formanyelv, a kommunikációs csatorna mi-lyenségére (fatikus funkció),

3. előrejelzések és visszautalások révén a mű más helyeire (ön-idézés, belső intertextualitás),

4. a befogadóra (konatív funkció).

A megszólalás tehát egyaránt alkalmazza a metanyelvi, a fatikus és a konatív nyelvi funkciókat, vagyis azokat az eszközöket, ame-lyekkel a művészi önreflexiós eljárások is élnek.

Metanyelvi funkció

A Biblia kódra irányuló, metanyelvi tüneteinek első állomása maga a biblia szó, amely a föníciai Gubla, görögösen Büblosz vá-rosnévből, a görög büblosz kifejezésből származik, jelentése pedig íróanyag, papirusz, könyvtekercs. A könyv mivoltát hangsúlyozó Biblia másik neve, a Szentírás megnevezés is öntükröző, vagyis a leírt szavakban jelöli ki a mű tárgyát.

A Biblia szövege, bármennyire is heterogén, abban mégis feltű-nően egységes, hogy minduntalan hangsúlyozza a beszélés, a mon-dás aktusát. A példázatok cselekvéstől hemzsegő anyagában az ese-ményeket általában nem közvetlenül tárja elénk a szöveg, hanem valakit beszéltet: "Monda az isten", "szóla az Úr", "Jézus pedig felele és monda", "és prédikál vala ezt mondván", "ezt mondván: Ezt mondjátok Ezékiásnak, a Júda Királyának, mondván" stb. (A legutolsó példában a beszédaktusok halmozása az áttételt többszö-rössé teszi.) Az ilyen típusú mondatok elsősorban nem az esemé-nyekre irányítják a figyelmet, hanem a beszélő szubjektumra, a nyelvi kifejezésmódra, a hangos, retorikus beszédre, a beszéd által megszűrt, értelmezett másodlagos valóságra.

A döntéseket, az áldást, az átkot, a jóslást mindig az "és monda" fordulat vezeti be. Ez a sajátos verbalizmus a "meghirdetés", a "kinyilatkoztatás" formai jegye, annak a meghirdetésnek, ké-rügmának, amelyet Frye a bibliai retorika alapsajátosságának tart. A meghirdetés beszédtevékenység, s a beszédjelleg hangsúlyozása révén kialakul a szentbeszéd, a szentírás folyamatos öntükröző jellege.

Fatikus funkció

A bibliai nyelvi-formai öntudatról tanúskodnak azok a szöveg-szerű kitételek, amelyek az isteni ige milyenségére reflektálnak, kommentálják a "meghirdetés" alaktanát. "És ilyen sok példabe-szédekben szólja vala nékik az igét, a mint hallhatják vala. Példa-beszéd nélkül pedig nem szól vala nékik; az ő tanítványainak pedig külön mindeneket megmagyaráz vala" (Márk, IV. 33-34.). "Azért szólok példabeszéd által nékik: mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem értenek" (Máté, XIII. 13.). A választott műfaj, a példázat megjelölése az ilyen beszédegységek műalkotásszerű ki-alakításának tudatosságát leplezi le.

Intertextualitás

A bibliai önreflexió legmélyebb árama az a belső párbeszéd, amely az Ószövetség és az Újszövetség között folyik. A hivatkozások által kialakított belső intertextualitás a próféciák és a beteljesülés logikai keretében mozog, de egyúttal létrehozza a modern önidézéses szövegszervezés ősmodelljét is. "Az Újszövetség azzal kezdődik, hogy az Ószövetséget visszhangozza", írja Frye, s a párbeszédszerűségben a vallásos ember lényegét ismeri fel, hisz az imádság is párbeszéd, istennel és önmagunkkal. A párhuzamok arról tanúskodnak, hogy a Testamentumok a típus-antitípus mintájára egymást hordozzák magukban. A Szentírás az i. e. XV. századtól keletkezett heterogén szövegek antológiája, s két alapvetően különböző egysége mindennek ellenére motivikus, szimbolikus és emblematikus egybeesések, továbbgyűrűző ismétlődések révén teremti meg a belső párbeszéd és az öntükrözés áramkörét, ritmusát.

Az ószövetségi teremtéstörténetre például az újszövetségi János- evangélium felel, olyképp, hogy a világteremtést a szótól teszi függővé: "Kezdetben vala amaz Ige, és az az Ige vala az Istennél, és az az Ige Isten vala. Ez az Ige kezdetben az Istennél vala. Mindenek ez által teremtettek, és ő nála nélkül semmi nem teremtetett, valami teremtetett. Benne vala az élet, és az élet vala az embereknek ama Világosságok" (János evangéliuma, 1-4.). Northrop Frye szavaival: "Elsőként ott van az Ige, a kreatív Szó, s ez a Szó fényt teremt, a fény pedig ragyog az őt értetlenül körülvevő sötétségben. Az Igéről megtudjuk, hogy nem más, mint Jézus."

A bibliai explicit metanarráció magvát képezi ez a fejtegetés, miszerint az alanyt és a tárgyat egyesítő, mágikus erejű szó, az Ige hatalma teremtette a világot. "És amaz Ige testté lett" (János e. I. 14.), a szó, a beszédaktus átlényegül azzá, aki beszél: a megszólalónak egyetlen lehetséges létformája a beszéd, s éppen ezért kell ennek a szónak világteremtő erővel bírni. János evangéliumában a szóról szóló szó nemcsak a bibliai önreflexió tünete, hanem a krea-tív szó mibenlétének metaforikus foglalata is. A kreatív szó maga a "meghirdetés", a kinyilatkoztatás, a szent többlettel bíró közlés, amire a bibliai metanarráció a "mondá", a "mondván" kifejezések beiktatásával minduntalan figyelmeztet.

Konatív funkció

A Biblia okító, intelmező, példálózó, beavató és sugalmazó alap- állásából következik, hogy szövegei a hallgatóság felé nyitottak. A konatív nyelvi funkció eleven működéséről tanúskodnak a parabolákhoz fűzött magyarázatok, a lehetséges értelmezések és félreértések latolgatása, a hallgatósághoz igazított figuratív beszéd. Jézus "szavait a pásztorokból, halászokból, koldusokból, pusztalakókból, földművesekből álló egybegyűltekhez és követőkhöz intézi, s a hasonlat- és képkincs, a jelek megválogatásában is ehhez alkalmazkodik" (Thomka B.).

Vallási és világi hermeneutika szempontjainak közelítésével olyan kérdések vetődnek fel, amelyek révén Frye "kettős tükrében" a tükröző visszaverődések, árnyvetülések sokasága sejthető meg. Kétségtelen, hogy a Biblia nyelvalkotási, szövegszervezési mintáinak vizsgálata megkerülhetetlen a metanarratív prózapoétikák körvonalazásakor.

IRODALOM

Northrop Frye: A Biblia igézetében. Hermeneutikai Kutatóközpont, Bp., 1995