Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Száj: szó és nevetés

Századunk írásművészete az oldhatatlan félelem irodalmaként mutatkozik meg, ha a reneszánsz karneváli világérzékelése felől vetünk rá pillantást. A legnagyobb reneszánsz művek ugyanis - Bahtyin szerint - egy félelem nélküli világba vezetik be az embert. A nevetés kultúrájának, archeológiájának beláthatatlan terét azonban a XVI. századtól kezdve az újabb korok lassan elfelejtik.

Az emberi civilizáció, mondhatnánk, fokozatosan elkomorul.

Az őskor népei még természetesnek vették, hogy a szakrális szertartásnak az ún. "rituális kacaj" is része, azaz, hogy a lelki higiénia megőrzése végett az istenség magasztalása mellett ott kell lennie az istenséget ócsárló ceremóniának is. A komoly, fenséges kultusz párjaként kötelezően jelent meg annak vidám, becsmérlő változata.

A kétpólusú, ambivalens szertartások hagyománya azt bizonyítja, hogy a komoly kultusz önmagában elviselhetetlen volt, lehengerlő jellege tűrhetetlen.

A pátoszon, amely könnyen billen át félelemérzetbe, csak az ősi nevetés újjáteremtő rituáléja által lehetett felülkerekedni.

A komoly és a vidám közti egyensúlyozás létérdekből fakadó, elemi szükségletként lepleződik le. Csökönyösen tartja magát az ókorban, s a későbbi századokban is. Olyan szokástöredékek őrzik ezt az ambivalenciát, mint pl. a győztes magasztalásával együtt járó paródia, avagy a halottsiratáshoz tartozó kacagás.

Szükségszerűen bekövetkező veszteségünk, hogy a reneszánsztól kezdődően a nevetéskultúra egyetemes hagyományai kifakulnak, a nevetés életet igenlő, rituális funkciói eltűnnek. A derű kiszorul a hivatalos létszférákból, a hivatalos művészetből.

A karnevál ünnepi kacagásából a századok folyamán kiveszik a megújulás eszményisége, s a nevetés komplexitásából csupán az egyik pólus, a lefokozó/tagadó elem marad meg.

Szemléleti fogyatékosságaink masszív vonulata áll össze annak következtében, hogy a klasszikus irodalmi kánonokban már csupán ez az egysíkúvá torzuló nevetés rögzül. Ezzel együtt ugyanis az újabb korok számára teljesen érthetetlenné válik a letűnt idők groteszk világérzékelésének életet és halált egymásban látó képessége. Mi több, a groteszk világkép a rút szeméremsértő esztétikájával azonosul.

A karneváli groteszk kiszorulásával egyenes arányban keletkeznek fehér foltok, neurotikus pontok, amelyeket az újabb irodalmi beszédmódok gondosan megkerülnek.

A hallgatás mögött lappangó "rút" valóságvonatkozás a titok, a szégyen, a szörnyűség, a félelem kútja.

Az újkor szatirikus, tagadó nevetése ezt már nem oldja, nem oldhatja fel.

A groteszk realizmus tökéletes egyensúlya - a vele járó, számunkra immár meghökkentő, obszcén ősképekkel - olyan egykori emberi készségünkre figyelmeztet, amelyhez hallatlan intellektuális bátorság kellett. Nélküle azonban mit sem ért volna a halállal, lemondással és megalázkodással beborított lét.