Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Borges homokkönyve

Az irrealitás szenny a realitás számára, halál az élet számára.

A Homokkönyv (1975) lényegének, az irrealitásnak az emberre való átvitele azt sugallja, amit az író egyik előadásában így fogalmazott meg: "lényegünket tekintve titokzatosak vagyunk". Az idő folyója előtt álló ember önnön változó identitásával szembesül, s ebben a változásban csupán az életlendület az, ami létezik. Az állandóan változó, önmagából sarjadó könyv eszméje egybecseng a változó identitás gondolatával. A valószerűtlentől megiszonyodó tapasztalat csupán a realisztikus és az abszurd elemek ilyen letisztult rajzában, a krimi rendjében tükröződhet.

A novella címe ( Homokkönyv) egy metaforikus szóösszetétel, amely tömör szimbólumként áll a szöveg élén, s nevezi meg az elkövetkező közlés központi mozzanatát. A cím felhívó ereje folytán a befogadói várakozások a könyv fogalma köré fognak csoportosulni. A homokból készült könyv képzete révén a szerző már a címben az ún. mágikus realizmus hangján szólal meg. Az elpergő homok és a szilárd testű könyv társítása olyan képtelenség, amely megköveteli az átértelmezés műveletét az irracionális (ész feletti) és a metafizikai (a tapasztalaton túli) felé.

Az angol nyelvű mottó a továbbiakban erről a címről kezdi el lehántani a homály burkait, de úgy, hogy az idegen nyelv beiktatása révén ismét csak újabb talányok megfejtése felé kényszeríti az olvasót.

Az idézett verssor magyar jelentése: "a te homokköteled". A XIV. századi, vallásos hevületű angol költő, George Herber képzettársítása Borgeséhez hasonlóan abszurd, de már továbblép, hisz "a te homokköteled" kifejezésben a fogalmat személyhez köti - talán megbéklyózó sors jelentéssel.

Ugyanakkor az irodalmi kontextus literarizáló hatása sem hagyható figyelmen kívül, hisz köztudott, hogy Borges ritkán mellőzi az irodalmias motívumok beépítését, az irodalmi és kulturális utalások, az intertextualitás vagy éppen a hamis idézés narráción túli, metanarratív eszközeit.

A novella hárommondatos bevezetővel indul, melyben egy zsugorított előszó rejlik. Az első mondat matematikai elvonatkoztatások tételszerű kifejezése: "A vonal végtelen számú pontból áll, a sík rengeteg vonalból, a térfogat a síkok végtelenjéből, a hipertérfogatot pedig a térfogatok vég nélküli száma adja..."

A matematikai probléma felvetése a novella egyetemesre irányuló pólusát jelöli ki. Poe és Kafka nyomán járva Borges érdeklődését nem a társadalmi valóság köti le, hanem a világegyetembe mint káoszba vettetett ember lételméleti helyzete. Jelen esetben a tér által végérvényesen determinált lét tételéből indul ki.

Milyen összefüggést lelhetünk e kijelentés és a cím, meg a mottó között? A matematikai nyelv és a metaforikus nyelvi kódok ellenpontozzák egymást, de ugyanakkor értelmezik is: a végtelen számú pontból összeálló hipertérfogat a homokszemcsékből összerakható könyv képzetével könnyen társítható.

A második mondat visszakozik a logikai hangnem tartományából: "Nem, határozottan nem ez a "mértani módszer" a legalkalmasabb módja, hogy elkezdjem az én történetemet." A személytelenség személyességbe csap át, a narrátor mint vallomástevő "én" konstituálódik, és az elkövetkező szöveget nem filozófiai eszmefuttatásként, hanem klasszikus történetként, az "én történeteként" határozza meg.

A harmadik mondat a novella harmadik játékterét kódolja, a fantasztikus elbeszélés és a történet hitelességének, validitásának problémájára hívja fel a figyelmet:

"Manapság már minden fantasztikus elbeszélésről azt állítják, hogy igaz, de ez az enyém csakugyan igaz."

Az előszavak közkeletű, régimódi, parodikus győzködéseire emlékeztető érvelésben a nyomatékosított tipográfiával szedett "igaz" szó a későbbiekben a novella tengelyvonalának első pillérévé válik. Eme előrejelzések szerint Borges elbeszélése fantasztikus lesz, de paradox módon mégis igaz.

A betájoló, elkülöníthető bevezető után kezdődik az egyes szám első személyben elmondott történet mint szabályos, izgalmas sztori, sőt, krimi. A voltaképpeni bűnügyi irodalom bűnesetekre és extrém izgalmasságra koncentráló módszerének egy elhajlott, letompított változatát ismerjük fel a Homokkönyvben. Felbukkan benne a lopás-becsapás motívuma, s ennek fordítottja, a könyvtárba való "belopás" mozzanata. Az elbeszélés - a krimi szellemében - mindvégig az eset körülményeinek borzalmas, különös jellegét, a vizsgálódás-nyomozás intellektuális, logikai feszültségét hangsúlyozza. A hangulatteremtés szűkszavú, de szinte romantikus: "Egyedül élek egy Belgrano utcai ház negyedik emeletén. Néhány hónappal ezelőtt szürkületkor kopogtattak nálam. Ajtót nyitottam, és egy ismeretlen ember lépett be hozzám. Magas férfi volt, jellegtelen arcú. Talán csak rövidlátó szemem mutatta ilyennek. Külseje tisztes szegénységről árulkodott. Talpig szürkében volt, kezében szürke bőrönd. Rögtön megéreztem, hogy idegen. Eleinte öregnek tűnt, később rájöttem, hogy a skandináv módra fésült, gyér, szőke, szinte fehér haja tévesztett meg."

A helyzet izgalmasságát létrehozó mozzanatok a következők: a narrátor egyedül él, tehát védtelen, szürkületkor, tehát homályban jön létre a találkozás, a jövevény ismeretlen, idegen, jellegtelen, szürke mindene -, tehát kiismerhetetlen. A kiismerhetetlenséget elbizonytalanító mozzanatok nyomatékosítják: a narrátor rövidlátó, ezért minden észrevételét vissza is vonja: "Talán csak rövidlátó szemem mutatta ilyennek."; vagy: "Eleinte öregnek tűnt, később rájöttem, hogy... fehér haja tévesztett meg."

A leírás tehát egyrészt azért lehetetlen, mert az idegen jellegtelen, másrészt, mert a történetmondó képességei korlátozottak. A tények lebegni kezdenek, a bizonytalanság, a rejtély az állító-visszavonó játékban egy leírás ürügyén kiteljesedik. A műnek ebben az egyetlen jellemrajzában háromszor megismételt szürke szín szimbolikát alakít ki, s a szőke, illetve a fehér is a szürke árnyalataiként, színhiányként, a jelleg hiányaként mutatkozik meg.

Fel kell még figyelni az időviszonyokat kijelző utalások gyakoriságára (rögtön, eleinte, később, folyamán, tovább), amelyek nemcsak gyakoriak, hanem ingázóak, előrejelző motívumok.

Összefoglaló jellegű, feszültségfokozó közlésben válik nyilvánvalóvá, hogy a novella valóban végpont felől szerkesztett mű: "Beszélgetésünk folyamán, mely nem tartott tovább egy óránál, megtudtam, hogy az Orkney-szigetekről származik."

Az előreutalások legfontosabbika is ezen a ponton található: "Búskomorság áradt belőle, mint most énbelőlem."

A komor végkifejletet sejtető mondat nemcsak azért fontos, mert végzethangulatot áraszt, hanem azért is, mert misztikus módon összeköti a narrátor és az idegen személyét, sorsát. A titokzatosságot az elbeszélés menete továbbra is ébren tartja. Az idegen rövid megszólalásait mindig csend veszi körül. Válaszai leggyakrabban a némaság, a "nem" és "nem tudom" formáit öltik. Szenvtelen hangja csak akkor színeződik érzelemmel, amikor a Homokkönyv eredetéről szól:

"Aztán halkra fogta a hangját, mintha titkot árult volna el: A síkság egyik településén szereztem néhány rúpiáért és egy bibliáért cserébe. A tulajdonos nem tudott olvasni. Föltételezem, hogy amulettnek nézte a Könyvek Könyvét. A legalacsonyabb kasztból származott, az emberek beszennyeződtek, ha csupán az árnyékára léptek. Azt mondta, hogy könyvének Homokkönyv a neve, mivel sem a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége."

Borges minden pszichologizáló valószerűséget mellőző stílusában könnyen felismerhető a narrátor reakcióinak láncolata: "megéreztem", "rájöttem", "fontoskodva", "meglepett", "palástoljam zavaromat", "alig tudtam kinyögni", "hangom egészen megváltozott", "ingerelt", "színlelt közömbösséggel", "meglepett", "a birtoklás boldogságába félelem is vegyült", "aggály", "régi embergyűlöletem", "rájöttem", "éreztem", "ügyeltem", "érzek bizonyos megkönnyebbülést".

Az elbeszélés két egységre bomlik. Az első az idegennel folytatott dialógus és a vásár nyélbe ütése. A második a szerzeménnyel magára maradt történetmondó küzdelme a Homokkönyvvel.

A szövegben fokozatosan lepleződik le a borzadályt keltő fantasztikum. Mindvégig egyensúlyban maradnak a reális és az irreális mozzanatok. Földrajzi és irodalmi hivatkozások valószerűsítik a történetet: Belgrano, Orkney-szigetek, John Wiclif, Cipriano de Valera, Luther, Vulgata, Bikanir, Holy Writ, Bombay, Stevenson, Hume, Robbie Burns, British Museum, Ezeregyéjszaka, Nemzeti Könyvtár, México utca.

A hihetőség eme biztosítékai mellett a történetmondó ésszel és érzékekkel megtapasztaló igyekezete is a valóság talajához szeretné kötni a kezdetben csak különös-misztikus, később már képtelen, majd szörnyeteg könyvet. Aprólékos leírások, puhatolózó kérdések sorozata vezeti el a történetmondót a kudarcig, az irrealitás realitásának megtapasztalásáig. Az emberi figyelem lép harcba a titokzatos könyvvel. Megvizsgálja a kötést, a könyv súlyát, betűit, tipográfiáját, számozását, nyomtatásmódját (ami a bibliáéra hasonlít), az illusztrációkat, és józan feltevéseket fogalmaz meg. (Pl.: "Valószínűleg a tizenkilencedik századból származik."; "A Szent-írás valami hindosztáni nyelvű változatáról van szó, nemde?")

Miután az idegen figyelmezteti arra, hogy a könyvnek sohasem lehet viszontlátni ugyanazt az oldalát, s elvégezteti vele a könyv elejét és végét kereső hiábavaló kísérletet ("Hiába volt minden: a címlap és a kezem közé mindig bekeveredett egypár lap. Úgy nézett ki, mintha a könyvből sarjadnának."), a bizonytalanság, a feltételezés, a találgatás véget ér, s döbbenetbe torkollik: "Ez nem lehet igaz."

A bibliaárus suttogva válaszolta: "Nem lehet, de mégis igaz."

A novella első szerkezeti egységének csúcspontja ez a pillanat, amikor megfogalmazódik az irrealitás ténylegessége. A dőlt betűs "igaz" szó újbóli megjelenése a bevezetőre utal vissza, ívet képez. Az idegen száraz szófukarsága itt rendhagyó módon feloldódik, de oly módon, hogy szintén a bevezetőt idézi föl, mégpedig a matematikai okfejtés ismételt jelentkezése révén: "Nem lehet, de mégis igaz. E könyv oldalainak száma valóban végtelen. Egyik sem az első, egyik sem az utolsó. Nem tudom, miért vannak ilyen szeszélyes módon számozva. Talán azért, hogy bizonyítsák: mindegy, milyen számjeggyel jelöljük egy végtelen sorozat határpontjait. Aztán, mintha csak hangosan gondolkodna, hozzátette: Ha a tér végtelen, akkor a tér bármely pontján lehetünk. Ha az idő végtelen, akkor pedig az idő bármely szakában."

A novella ily módon kialakított tengelyének harmadik pillére majd a zárómondatok között válik felismerhetővé. A kulcsmondat után már világos, hogy a történetmondó megveszi az "ördögi bibliát", a "Könyvek Könyvét".

Itt bukkan fel a pszeudokrimi-effektus, a lopás motívuma. Baljós előreutalás fogalmazza meg a narrátor felismerését, hogy az idegen őt előre kiszemelte, s eltökélte, hogy éppen neki adja el a Homokkönyvet. Elodázó, intertextuális és cselekményt előre görgető mozzanatok következnek, s a csere lebonyolítása után az idegen szereplése véget ér. Jelenésének titokzatosságát pecsételi meg a vele kapcsolatos utolsó mondat: "Soha többé nem láttam, a nevét sem tudom."

Az elbeszélés második egysége a könyvvel magára maradó narrátorról szól. A Homokkönyv - akárcsak előző gazdáira - a jelenlegire is döntő hatással lesz. Az idődimenzió kitágításával párhuzamosan zajlik le a lélektani átváltozás is. A "képtelen könyv" birtokosa izgatott, tépelődik, nem alszik, boldog, de lopástól (!) fél, gyanakvóvá válik, majd felébred régi embergyűlölete: a könyv rabja lesz. Ez az átalakulás még a hadakozás, a fel nem adott bibliofil küzdelem kísérőjelensége. A nyomozás intellektuális-logikai feszültsége az időmozzanatok jelölésével együttesen nő. A fordulópontot a következő mondatok jelölik: "Közeledett a nyár vége, és rájöttem, hogy valóságos szörnyeteg ez a könyv. Mit se használt, hogy arra gondoltam: én se vagyok különb, aki a szememmel észlelem, tíz ujjammal tapintom. Éreztem, hogy ez valami lidércnyomás, valami szemérmetlen dolog, mely meggyalázza és megfertőzi a valóságot."

A mű tengelyének harmadik pillére ez, bár nem jelenik meg az "igaz" szó. Helyettesíti azonban a "valóság" kifejezés.

Az igaz, a valóság a Homokkönyv, vagyis a fantasztikum, a káprázat ellenpontja. A kifürkészhetetlen, eleven könyv a valóság megcsúfolása. Ennyire képlékeny lenne a valóság? Ennyire benne fészkel minden, ami irreális?

A könyv irracionalitása mint fertőző lidércnyomás a menekülés szándékát érleli meg. Akárcsak a szürke ruhás idegen, a történetmondó is fejvesztve igyekszik megszabadulni tőle mint iszonytató, ember számára elviselhetetlen kettősségtől. (Gondoljunk itt arra, hogy az idegen nem alkudozott, a pénzt meg sem számolta.) A korábbi helyzet önnön ellentétébe fordul: míg a Homokkönyv megszerzése mohó becsvággyal zajlik le, később a tulajdonosok annál nagyobb hévvel kívánják elfelejteni.

A történetben csupán három emberalak körvonalazódik, a Homokkönyv három gazdája, akiket a könyv megfertőz, s így egymás hasonmásaivá válnak. A szöveg rendkívül szűkszavú az első figura kapcsán: "A legalacsonyabb kasztból származott, az emberek beszennyeződtek, ha csupán az árnyékára léptek." A könyv második birtokosából, a talpig szürke idegenből "búskomorság áradt". A narrátor is búskomornak, embergyűlölőnek vallja magát, s csak "bizonyos megkönnyebbülést érez", miután belopja a könyvet a Nemzeti Könyvtárba, s otthagyja. A szinte bűnügyi akció leírása ismételten a novella eleji romantikus-titokzatos kulisszaelemekkel manipulál: csigalépcső, alagsor, nyirkos polc.

Míg a képtelen könyv kiismerése folyamán a történetmondót az aprólékos megfigyelések, az emberi észlelés erejébe vetett hit mozgatja, most ügyel rá, hogy ne jegyezze meg a polcot, amelyre a könyvet letette. Míg bibliofil buzgalmában a titok, a csoda, a labirintusszerű könyv megfejtésekor az intellektuális erőfeszítés ajzotta munkára, most egyetlen esélye a menekülésre a feledés, az emberi figyelmetlenség. Borges intellektuális mélabúja ez, az erudíció hiábavalóságának tudata.

A történet azonban nemcsak az élettel és a valósággal szembekerülő könyv tételét fogalmazza meg. Egy talányos mondat arra utal, hogy a könyv saját gazdáit is megfertőzte, így önmagához hasonlatossá, tehát kifürkészhetetlenné, irracionálissá, metafizikai szörnyeteggé tette őket. ("Valóságos szörnyeteg ez a könyv. Mit se használt, hogy arra gondoltam: én se vagyok különb...") A könyv végzetként kerül tulajdonosaihoz, beszennyezi őket, hogy még árnyékuk is fertőz, vallja a szöveg.

Az irrealitás szenny a realitás számára, halál az élet számára. Mégis, a Homokkönyv lényegének, az irrealitásnak az emberre való átvitele azt sugallja, amit az író egyik előadásában meg is fogalmazott: "lényegünket tekintve titokzatosak vagyunk". Az idő folyója előtt álló ember önnön változó identitásával szembesül, s ebben a változásban csupán az életlendület az, ami létezik. Az állandóan változó, önmagából sarjadó könyv eszméje egybecseng a változó identitás gondolatával. A valószerűtlentől megiszonyodó tapasztalat csupán a realisztikus és az abszurd elemek ilyen letisztult rajzában, a krimi rendjében tükröződhet. A krimi oksági-logikai szorításával és a vele járó valóságillúzió kötöttségeivel szemben Borges képletszerű helyzeteket teremt, melyek időbelileg-térbelileg rögzítetlenek: a mindenkor és a mindenütt jellemzi őket. Csupán így irányíthatja a figyelmet az egyetemes, filozófiai kérdések kihívásaira.

Borgest mindvégig kísérti az egykönyvűség rögeszméje. A Homokkönyvben az álmatlanság szüneteit a könyvről szőtt álom tölti ki. Nyilatkozataiban a szerző az álmot, az irreálist a művészet, a Könyv előfeltételének tekinti. A Homokkönyv - mint a Könyvek Könyve - ennek az irrealitásnak a testet öltött szimbóluma. Mint ilyen foglalja magába a Keletről származó szent könyv koncepcióját. Az abszolút szövegben semmi sem lehet a véletlen műve, minden betűnek oka és magyarázata van. Ez elvezet bennünket, vallja Borges, a Kabbalához, a betűk tanulmányozásához, az istenség által diktált szent könyvhöz, amely mindenkor meghaladja szerzője szándékát. A könyvben, Borges szerint mindig van valami szent, valami isteni. Nem valamiféle babonás tiszteletből, hanem a boldogság, a tudás keresésének vágyából következően.

A Homokkönyv a maga megoldhatatlan rejtélyeivel az állandó intellektuális erőfeszítésre, tanulásra serkentő labirintus-könyv metaforáját teremti meg. Ezzel összhangban Borges szikkadt, tárgyilagos, célratörő hanglejtése, "értelemtől fantasztikus" világa éppen annak az irodalomkoncepciónak a megvalósulása, miszerint az irodalom az elme tevékenysége, nem a léleké.