Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Metanarratív jelenségek krasznahorkai lászló műveiben

A Sátántangó (1985) című regény öntükröző mozzanatai a cselekmény szintjén tematizálják az alkotás tényét - Krasznahorkai úgy beszéli el a történetet, hogy az eleve magát az elbeszélést is tematizálja. A szövegalakítás nyelvi kódjai viszont a fragmentáltság, az idézettechnika által dinamizálják, dialogizálják az egyébként monológszerűen egynemű felületeket. A szöveg így kialakítja az intertextualizáló olvasás igényét, elsősorban egy belső vonatkozásrendszer mozgalmasságát.

A Krasznahorkai Lászlóval foglalkozó szakirodalom egyik központi kérdése, az életmű fordulatáról szóló feltételezések kötődési pontja érdekes módon éppen a metanarráció, a mű önreflexiós készsége. Paradox jelenség ez, mert Krasznahorkai világa a Sátántangóban a szöveg öntudati tüneteinek radikális kiszorításával vált emlékezetessé. Ehhez társult a hagyományos történetmondás megannyi rekvizituma, tér- és időfaktorok biztonsága, történetelvű cselekményvezetés, plasztikusan ábrázolt hősök, a regisztráló narrátori nézőpont és nyelvi uraltság. A valóságreferenciákat mégis elbizonytalanította az a kafkai módszer, amely úgy kelt kísértetiességet, hogy az aprólékosan ábrázolt konkrétumok alól kihúzza az összefüggések talaját. Krasznahorkai prózavilága tehát anakronisztikusan ragaszkodik a már elveszettnek hitt totalitásképzethez, a szintézis lehetőségéhez, a történet jelentésképző hatásfunkciójához, a jelentés kereséséhez, az egészelvűséghez, s megannyi hagyományos formateremtő elvhez. Az elemzések mindeközben megállapították, hogy ebben a világban nemigen fordulnak elő önreflexiós mozzanatok, melyek egyébként oly gyakoriak a jelenkori magyar prózában. Az ilyen összkép megerősíteni látszik a sablonos feltevést, miszerint az a metanyelv, amely "az elbeszélésről szóló elbeszélés" valóságillúziót romboló túltengését hozta magával a posztmodern irodalomban, a korábbi diskurzusoknak nem volt sajátja. Lám, a Krasznahorkai-regények referenciális olvashatóságával is együtt jár a metanarráció visszaszorítása. Megállapítható azonban, hogy mindez sem az irodalomtörténeti folyamatra, sem a Krasznahorkai-művekre nem érvényes.

Mint ahogy azt Viktor Žmegač is szemlélteti Történeti regénypoétikájában, a regényműfaj fejlődése a kezdetektől kétágú - a narratív és a metanarratív vonulat mindvégig kitapintható. Az explicit metanarráció sem jelenti azonban a szöveg egyértelmű szövegszerűségét, a világszerűség kialakításáról való lemondást. A metapoétikai elemek funkciója ugyanis korszakoktól függően változik, s képes felvenni homlokegyenesen ellentétes szerepeket a fikcionálás keretein belül. Szélsőséges pontokat a naturalista irodalom jelölt ki: sarkította azt az extenzív, referenciális vonatkozásrendszert, amelyben az író csupán objektív lejegyző, rejtőzködő rendező, a hősre mint közvetítő médiumra támaszkodó regisztráló tudat. Krasznahorkai első két regényének megszólalásmódja is ilyesféle immanens poétikát, implicit metanarrációt hordoz, ám nem kizárólagosan. A metanarráció explicit és implicit megjelenésformáinak tágabb értelmezése és tüzetesebb vizsgálata ugyanis arról győzi meg a Krasznahorkai-művek befogadóját, hogy a Sátántangó (1985) és Az ellenállás melankóliája (1989) című regény világszerűsége is szinte észrevétlenül építi be magába a szövegszerűség önfelmutató jeleit.

A konstruálás megmutatkozásának központi tünete az a narrátortípus, aki a történeten kívül áll, nézőpontjának távlata fölényt biztosít, s ezt a rálátást, "szemet" kisebb-nagyobb azonosulási készséggel kölcsönzi oda a hőseinek. Ez egyben azt is jelenti, hogy az elbeszélés reflektáltsági foka szereplőnként árnyalódik. Az önreflexió explicit tüneteinek viszonylagos hiányát magyarázza az a tény, hogy - mint azt Thomka Beáta megállapította - "Krasznahorkai regényalakításában a reflexió és a történetmondás nem egymás mellett futnak, nem egymás kiegészítői, hanem egymásban levő, egymásból kinövő, egymást feltételező és együtt születő minőségek" (Thomka, 1993, 179. o.). Ha a reflexió csupán a történetmondással egybeolvadva képes megjelenni, akkor várható, hogy az önreflexió is a történetbe ássa be magát.

Krasznahorkai alapvetően szemlélődő alapállása beleivódik a történetmondásba, mert e világkép szerint csupán a "szemlélődés, a látottak lejegyzése az integritás, sőt: a fölény egyetlen biztosítéka" - írja Szirák Péter. A szemlélődés nyomán születő jegyzetelés magának a szövegvilág megteremtésének a szimbóluma. A fenti megállapítás szerint tehát az írás az egészelvűség, a fölény biztosítéka.

A világszerűségben elhelyezkedő szövegszerűség ily módon az egész Sátántangót meghatározza. A megszólalói szerepeket kiosztó, rejtőzködő rendező kompetenciáját a doktor birtokolja, aki életmódjával groteszk módon jeleníti meg az implicit írói beállítottság mibenlétét. A doktorról szóló fejezet egyik implicit metanarratív tünete a dőlt betűs, jelölt idézetek bemontázsolása. A hős egy régészeti könyvet olvas, az elolvasott részletek minden magyarázat nélkül ékelődnek be a szövegbe, fragmentálják azt. A narráció az olvasás megszakításainak szüneteiben folyik, ebből derül ki, hogy a doktornak "megfigyelőállása" van, hogy nem sikerült egy csapásra megteremtenie a megfigyeléshez legkedvezőbb helyzetet, "nem: évek alatt, nap nap után csiszolódott a rendszer - önostorozások, büntetések és az újabb és újabb elvétésektől való irtózás hullámain át... elkövetkezett az az idő, amikor már nem kellett külön-külön ellenőriznie minden mozdulatát, a tárgyak elnyerték végleges helyüket, s ő maga vakon és határozottan irányíthatta tevékenységének legapróbb részletét is, és minden önáltatás vagy elbizakodottság nélkül bevallhatta végre magának, hogy élete tökéletesen működtethető".

A doktor-demiurgosz folyamatos tevékenysége kétirányú, mert nemcsak a világot, hanem a szöveget is figyeli, olvassa. E két forrásból merít, e kétneműségből szövi meg emlékezetének hálóját, a jegyzetek megőrző kódrendszerét. A doktor pálinkaadagokkal mért ideje-élete az önpusztító írói létmodell parodikus kinagyítása, hisz ablak-világ felé fordított fotelje mögött, "az ajtó mellett a fal tövében szabadon nőtt a gaz", s egyáltalán, folyt "a diadalmas romlás", terjengett a förtelmes bűz. "A doktor nem vett tudomást sem a kibírhatatlan szagról, sem semmiről, ami kívül esett megfigyelőpontján a lakásban: annál nagyobb figyelemmel és hozzáértéssel óvta maga körül tárgyai rendjét, az élelmiszerek, az evőeszközök, a cigaretta, a gyufa, a napló és könyvei egymástól való távolságát az asztalon... végignézett otthonosan elrendezett eszközein, s fölfogta, hogy mindannyiuk sugarában ő áll, magabiztosan és mindenhatóan."

Csak ilyen radikálisan szelektív életmód feltételei mellett válhat a doktor írói hasonmássá, aki a háta mögött folyó pusztulással dacolva a teremtés aktusa - vagyis a megfigyelés, az emlékezetbe vésés és a jegyzetelés révén próbál szembeszegülni, felülkerekedni. "Eldöntötte, hogy mindent alaposan megfigyel és "dokumentál", arra törekedve, hogy egyetlen apróságot se mulasszon el."

Világszerűség és szövegszerűség érintkezési pontjai jönnek létre ebben a fejezetben, ahol a hős a "résen" át pásztázza végig a terepet és írja feljegyzéseit a környék lakóiról. Az olvasás és írás pragmatikus körülményeire a szöveg minduntalan kitér, a narráció metanarratív vonatkozásait folyamatosan explikálja: "Elnyomta a cigarettát a szék karfáján, föltette a szemüvegét, átfutotta az éjszaka folyamán írottakat, majd folytatólagosan feljegyezte..." A hős nemcsak saját feljegyzéseit idézi és vizsgálja felül, hanem az éppen olvasott archeológiai könyv szövegét is, az ismeretlen szerző akadozó s pallérozatlan stílusát teszi szóvá.

Az írás önleképző kivetítése történik akkor is, amikor a doktor az elhallgatás, a csönd esztétikájának esélyeit latolgatja: "Egy rövid időre homályosan megfogalmazódott benne a terv, hogy talán sze-rencsésebb volna, ha lemondana a további kísérletekről, s így fel-szabaduló erőit "vágyai megszüntetésére" fordítaná, lemondva fo-kozatosan élelemről, szeszről és cigarettáról a hallgatást választaná a megnevezés állandó gyötrelme helyett, már néhány hónap vagy egy-két hét múltán elérve így egy tökéletesen salaktalan életet, és ahelyett, hogy nyomokat hagyna maga után, jeltelenül feloldódna az amúgy is sürgősen hívogató végleges csöndben."

A metanarratív vonatkozású fejezet fejtegetései körvonalazzák az optimális elbeszélés eszméjét is: ez pedig a hiteles, objektív rög-zítés lenne, amit egy katonai megfigyelő műszer, fényképezőgép tudna biztosítani megfigyelő és megfigyelt optimális távolsága mellett.

Mindezek az öntükröző mozzanatok a cselekmény szintjén tema- tizálják az alkotás tényét, Krasznahorkai tehát valóban úgy beszéli el a történetet, hogy az eleve magát az elbeszélést is tematizálja.

A szövegalakítás nyelvi kódjai viszont a fragmentáltság, az idé-zettechnika által dinamizálják, dialogizálják az egyébként mono-lógszerűen egynemű felületeket. A szöveg így kialakítja az inter-textualizáló olvasás igényét, elsősorban egy belső vonatkozásrend-szer mozgalmasságát.

A regény legparodikusabb metanarratív fejezetének hősei a fo-galmazók, akik a besúgóosztályon küszködnek Irimiás jelentésével. Irimiás egész lénye és beszédstílusa használhatatlan a hivatal szá-mára, ezért beadványát az ún. fogalmazó tisztviselők teljesen átír-ják, "lefordítják". Az egyik stílusról a másikra való fordítás, az ere-deti és az új szöveg egymás mellé montázsolása nemcsak a szöveg-szerűség dominanciájával jár együtt, hanem a nyelvi világteremtés káprázatának diadalmas bizonyítéka is egyben. A metanarratív vonulatnak egyik alapvető pillére ez a fejezet.

A konstrukció szintjén a mű legszembetűnőbb önreflexiós for-mája az öntükröző gyűrűs szerkezet. A regényzárás ismét az írói hasonmás, a doktor működéséhez kapcsolódik. Szembetűnő meta-narratív mozzanatként a mű utolsó két oldala megismétli az első kettőt. A kört bezáró utolsó fejezet hangsúlyosan öntükröző szer-kezetbe foglal mindent, s a regény metanarratív mozzanatainak je-lentőségét is megnöveli. A doktor tolla alatt beindul a regényírás folyamata. A helyzet paradox, hisz a kihalt telepről már elköltöztek a megfigyelt személyek, de a jegyzetelő hős erről mit sem tud. Mivel megfigyelőpontjáról hiába les, senkit nem lát odakünn, ezért az elővett irkákba önkényes mondatokat ír Kránerről, Schmidtnéről és a többiekről. Nem zavarja, hogy adatai nincsenek, hogy kitalálja, elképzeli azt, amit eddig szigorú fényképezőtechnikával rögzített. Rájön, hogy a fikció a valóság erejével hat: "Vagy megőrültem, vagy Isten kegyelméből ma kora délután rádöbbentem arra, hogy egy delejes erő birtokosa lettem. Puszta szavakkal meg bírom határozni a körülöttem folyó események szerkezetét... a figyelem összpontosításának egy bizonyos fokán megszabhatom, mi történjen a telepen. Mert csak az történik, ami megfogalmazódik." A legutolsó mondat a doktor eddigi leképező módszerének teljes tagadása. Rájön, hogy a semmibe bámulás, a semmi nézése lehet egy új világ megteremtésének a legoptimálisabb pozíciója.

Krasznahorkai László prózájában mintha éppen a metanarratív beszédlehetőségek explikálása körül folyna a harc.

A Théseus-általánosban (1993) pl. már egyáltalán nem áll össze a világszerűség illúziója, a mimetikus ábrázolás formakoncepciója. Eluralkodik a vallomásos hang, s az oratio sokkal egyszerűbb elmondásképletébe ékelődik be egy sokkal direktebb metanarráció:

"Van könyv, amelyik a leghatározottabban kijelenti, hogy ettől kezdve ebben a városban minden a lehető legpokolibban alakult, azaz hát hogy ugyanis a lehető legteljesebb értelemben elszabadult volna a pokol, és ez a könyv, mely Az ellenállás melankóliája címet viseli, s írója Krasznahorkai László, a másik, azt sugallja, hogy tudja, mi volna ez a pokol..." ( Théseus-általános, 1993, 15. o.)

E próza átalakulásának folyamatairól a metanarratív vonulat vizsgálata hordozza talán a legtöbb információt.

Irodalom - Thomka Beáta: Áttetsző könyvtár. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993