Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Nyelvjáték

Metanarráció Apuleiusnál

Hatásos, közönségtoborzó hangot üt meg az i. sz. II. században Apuleius, amikor Az aranyszamárban letegezi az olvasót, s felkínálja a csodahajhászó kornak az állattá változás misztériumairól szóló történetet.

Az antik regény fennmaradt töredékei arról tanúskodnak, hogy ez az üde hangütés kötelező lehetett, hogy a megszólalás mindenkor gondosan ügyelt az önreflexiós csatornára és a befogadóra is.

Apuleius fontosnak tartja elmondani, hogy latin nyelvű műve görög mintára készült, a szöveg tehát felhívja a figyelmet önmaga irodalmiságára. Utalásaival elrendezi az író és az olvasó közti kapcsolatot ("hozzáfogok", "dióhéjban elmondom ím"), csatornát, és olykor közvetlenül fel is szólítja a címzettet ("figyelj, olvasóm: gyönyörködni fogsz").

Az olvasó "kíváncsi fülét csintalan csacsogásával elbódító" Apuleius a kor érdekességhajhászó irodalmi szokásrendszerébe simult, s a felcsigázás módozatai közé tartozott az efféle metanarratív beszéd is.

A regény előszavának is vehetjük ezt az önreflexióval átitatott bevezetőt, a szerző azonban a folytatásban sem fordul teljesen a cselekmény felé. Miközben ugyanis elkezdődnek a kalandos utazások, tisztázódik még egy sarkalatos poétikai kérdés, ami az éppen mesélt történet, a mindenkori történet igaz avagy hamis voltára vonatkozik.

Az "eget verő hazugság" vádjával szembekerül a másik vélekedés, miszerint "Te a magad paraszti eszével s megrögzött konokságával tagadsz mindent, pedig ki tudja, tán színigaz minden!"

A misztériumokra éhes I. század közkedvelt műfaja, az aretalógia rá is szorult a bizonygatásra, hisz alvilágjárások, túlvilági víziók, szellemidézések, babonás rémtörténetek témái közt bolyongva a "koholt mese" alakját ölti. Nyilvánvaló, hogy fikció és valóság ellentétének ingoványában vergődve a korabeli történetmondó többszörösen meghasonlott önmagával.

A regénynek abszurd módon kellett bizonyítania önnön hitelességét: kitalált személyekről szólt, mégis fennen hangoztatta az "igaz történetre" való igényét. A regényolvasó kezdettől fogva e hamiskás játék szabályait tanulja, a hangoztatott beszédvonulat mögöttesére figyel, felismeri a mű belső szabályrendszerének ön-állóságát.

S ekkor már mit sem számít a valóságvonatkozás fedezete. A bizonygató fordulatok közhellyé válnak, a játék részévé. Apuleius is bőségesen alkalmazza őket, méghozzá a fantasztikus és utópisztikus betétnovellák esetében leginkább, mintegy igazoló bevezetésként:

"Esküszöm a mindentlátó Napistenre, hogy tulajdon magammal történt meg és színigaz, amit elmesélek."

A kirívóan fiktív történetek már nem számíthatnak a befogadó naiv hiszékenységére, a megtévesztés esélyeire. Saját lábukra kell állniuk, s a történet igaziságának hangsúlyozásakor egy nyilván- valóan mélyebb igazság sugallataira hagyatkozniuk.