Verebes Ernő: Sardaffas, a hímboszorkány (Filmnovella)
Esteledik...
Esteledik. A mély félhomály egy dombot takar. Mint egy hanyatt fekvő terhes nő hasa, oly szabályosan emelkedik ki a síkból. Mögüle halk fények játéka látszik, s lassan hallhatóak lesznek a hangok is: békabrekegés, nádsusogás, vízcsobogás. A távoli égen olykor villám cikázik végig hangtalanul, de mintha a földből pattant volna ki, lentről felfelé szántja a sötétet.
*
A falu. Takarosan rozzant házak, sárgán világító ablakokkal. Faragásokkal díszített, de már kopott kapuk, foltozott kerítések, aztán girbe-gurba utcácskák, melyeknek járataiban finomra gyúródott a sár a nap folyamán. Az ezeréves középkor időtlensége lengi be a látványt, mégis, az utcákon kifeszített szárítóköteleken színes, műanyag ruhacsipeszek virítanak.
A békabrekegést, nádsuhogást baromfikárálás, disznóröfögés, tehénbőgés váltja fel. Ablaktábla csapódik, egy-egy házból beszélgetés foszlányai hallatszanak. Lefekvéshez készülődnek odabent.
*
Még az elpihenő faluban járunk, de hirtelen tánczene csendül, énekszó hallatszik, s egyre nagyobb a lárma. A kép, ezúttal lustább mint a hang, amikor a falu szélén álló egyetlen kúria dölyfösen kivilágított ablakaihoz közelítünk. A távolban mintha vonatfütty harsanna, de lehet, hogy csak álmodjuk: ebben a pillanatban ugyanis egy estély kellős közepén találjuk magunkat. Kosztümös, púderes, rizsporos bál, commedia dell arte stílusban. A tarka forgatagból, a messziről érkezett hírnök, Buttadeus, az imbolygó vadász tűnik fel. Előrefurakszik a bálozók között, mintha keresne valakit. Majd megáll, némajátékba fagy a zsivaly, s szó hallatszik:
– Olvatag hold alatt bálaznak, s nem számít, pohárnok vagy szolga tölt-e a kehelybe csordultig bólét, s vajon mely, itt mulató rangos vendég vadászik épp elhullajtott mazsolaszemre, cifra ölben. A forgástól, kéken táncol az ér a bokákon hajnalra, amikor por-pomádés, laza mozdulatban fehér foltos csipkék úsznak, s a szédült pihenés előtt, lassan, még egyszer körbejár egy testrész: mintha gödörbe esett volna, kétségbe esik a vágy rajtakapva, amikor egy fiatal, fáradt hölgy, a pamlagról felnéz...
*
Egy kacaj jelére ismét berobban a zene, s Szelénét, a ház úrnőjét látjuk egy pamlagon ülve, amint az őt ostromló udvaroncok karjai közül igyekszik kibontakozni. Negédesen suttogják a nevét:
– Szeléné! Szeléné!
Bőkeblű, sápadt fiatalasszony, hajában félhold alakú diadém.
– Valaki szólított, érzem. Theia, Theia, anyám, mondd meg, ki lehet?
Az udvaroncok összesúgnak: Tea? Buttadeus tűnik fel mellettük. Enyhén részeg. Szelénéhez hajol, s valamit mondani próbál neki, mire ő csak végigméri:
– Mit akarsz, te imbolygó vadász? Tudom, hogy nem az anyám szólított, de ő tudja, hogy ki lehetett. Az apám, Hüperion is tudja. Meg a fivéreim is, Héliosz és Éósz.
Buttadeus ismét odahajol, mormog valamit, közben imbolyog. Szeléné elfordul, s mintegy magától kérdi:
– Mégsem Endümion hívó szava volt? Hát akkor ki nemzi nekem Naxoszt?
Az udvaroncok körülveszik Buttadeust, akinek láthatólag akadna még közlendője, de közben a táncolók közé taszítják. Mint egy örvényben, úgy tűnik el a forgatagban, onnan hallatszik a hangja:
– A teliholdra! De hát Endümion még csak hét és fél éves!
Szeléné egyre kétségbeesettebb, keble hullámzik.
– És mi lesz Naxosszal? Ki nemzi őt nekem?
Hirtelen felugrik, s a kertbe nyíló ajtón keresztül kirohan a szalonból. Szinte áttűnik a tömegen. Ruhája, mint ütököscsóva kíséri. Szemben, az ég alján, már a telihold világít. Néhány pillanat múlva már csak egyre vakítóbb korongja látszik.