Verebes Ernő: Sardaffas, a hímboszorkány (Filmnovella)

A csituló ellenfényben...

A csituló ellenfényben egy emberi alak körvonalazódik ki. Olyan, mint gyermekrajzokon az Isten. Buttadeushoz beszél, aki a bálozók között imbolyogva, éppen feléje tart.

- Ismerlek én téged, Buttadeus, a vándorvadász! Mesélj! Merre jártál? A Mitnekemti Kárpátok vadregényes bércein, ahol a vaddisznók járnak? Vagy Montenegro kasztrált karsztjain? Éjjelikben-viharokban?

Buttadeuson erőt vesz a beletörődés.

- Az Olympos is egy letargiába süppedt legelő lett csupán. Futár voltam, hírszerző lettem. Klasszikus. Egyenlőre a környéken maradok.

- Kinek, s mit híresztelsz, vándorvadász?

- Aki engem küldött, a Nemlétező maga. Mióta Zeusz kedves tehene beteg... Mindegy, hosszú.

- Az a tehén, melyet a főisten, bögöly alakjában... oltogata, s noszogata?

- Igen, Io beteg. Zeusztól menekülve, átúszta a Boszporuszt, s meghült. S lettem én helyette, vadász létemre űzött vad, s hírszerző.

A bálozók között egy tyúk téblábol. A Nagyöreg azt figyeli, miközben beszél.

- Ki ő, aki nem létezik, s küldött tégedet?

- Minden idő előtti hír, zöld foltot hagy agyadon. Ezért, ne kíváncsiskodj! Majd inkább én: jómagad, miért vagy itt, Nagyöreg?

- Hliodárszázáért jöttem. Beszökött a kúriába.

Egyre a tyúkot figyeli, amit végre Buttadeus is észrevesz.

- Ki az a Hlioszar...

- Hliodárszáza. Vadal, a pákász felesége. - A tyúk felé bök - Ehol, ni! Hliodárszáza, az átváltozóművész! A férje küldött, hogy vigyem haza, mielőtt elkapják, s megsütik!

- De mit keres itt, e tyúk?

- Ő? A kémek kéme!

A tyúkra rontanak, nagy sikoltozás támad.

*

A kúria parkja éjszaka. Hatalmas fák és díszcserjék, melyek között groteszk játékfigurák állnak, vagy hevernek: hintalovak, mű oroszlánok, kitömött kutyák, bárányok, kerti törpék, fára aggatott madarak. Szeléné, mint egy látomás lépked a szűrt fényben. Kissé távolabb, vele szemben, a Pán alakja tűnik fel, amint félkönyékre támaszkodva, mozdulatlanul hever a fűben, s Szelénét várja.

Mintha a szélzúgásból nőne ki, fentről rekedten suttog egy hang:

- Az Istenektől ismert, tovább vár rejtekén, sípjának holdárnyéka titkos fonál. Nyugodt a kör, a kivetett hálóban mósusz zsizseg, s lazán fonódva már langyosodik, hangtalan jajjal otthont teremt, egy lakóját váró puha kosár. Szövetség kötődik, élő szövet. A fák, lengve, millió apró részecskét hajtanak, egy, a teremtés óta várakozó csillagrétre, hol a hír, mint a gondolat száguldja végig forró napszelek zúgó öntözőit: fiú fogan az ókori tölgy alatt.

Lágy furulyaszó tölti ki a sötét teret.

*

A falu, sáros, és szeméttel teli. Szegkovácsok, kötényes vargák, kordékat toló ácsok, korsót cipelő fehérnépek jönnek-mennek, mezítlábas lurkók szaladgálnak. A téren egy kút áll, körülötte néhány asszony lebzsel.

- Hallottatok a Góliátról? Lúdvért iszik, s teliholdkor lúdnyaknyi farkával játszik.

- Szőrös a talpa, de szép az arca. S egyetlen intésére visszanőnek az asszonyok szűzhártyái.

- Nincs is apja, azt mondják. Önmagától született.

Kacarásznak.

- Vagy az uramtól! Annak aztán telik ilyesmire!

- Kivitelre is, úgy-e! Az enyémnek már behozatalra sem!

Egy öregasszony morcoskodik közöttük.

- Miről beszélnek? A papot kell megkérdezni! Mit tudnak maguk?! A papot kell megkérdezni!

Odébb, az imaház látszik. Mellette harangláb, rajta egy varjú ül.

A térbe torkolló utcácskák egyikén egy púpos alak, ütött-kopott biciklit tol, melynek a csomagtartóján kisebb zsák van, mellette egy fiatal lány, pórázon egy malacot vezet. Halkan, meghitten beszélgetnek. A másik utcából egy fura figura tűnik fel, ágyékig érő csizmában, kátránnyal átitatott köpenyben. Néha összerázkódik, megáll, és elborzadva körbepillant. Ő Vadal, a tériszonyban szenvedő főpákász. Amint észreveszi a púpost és a lányt, feléjük siet. Már előre vádol:

- Kamill! Ha a kastélyból jön, hogy-hogy nem látta a feleségemet?

Megállnak. A lány, három lépés távolságra, a malacot vakargatja. A púpos a homlokát ráncolja:

- Aggyisten, Vadal! De ki mondta, hogy a kastélyból jövök? És honnan tudja, hogy nem láttam a feleségét?

Vadal szimatol.

- Megérzés. Én megérzem.

Kamill a lányra néz.

- Á, ez csak Illangó.

A lány elpirul, még egy lépéssel odébb megy, halkan mondja:

- Épp makkoltatni voltunk.

Vadal a lányt nézi: valóban, ő az, aki ilyen disznószagot áraszt. De aztán folytatja:

- A feleségem még május végén eltünt. Azon az estén, amikor a kúriában bált rendeztek. Tud erről valamit, Kamill? Pedig megkértem a Nagyöreget, hogy keresse meg! Mert biztos, hogy beszökött a vendégekkel, valamilyen állat alakját magára öltve. Macska, kutya, szárnyas... neki mindegy. De ha egyszer elkapják, lőttek az átváltozóművészi karriernek!

Közben, félszemmel a malacot vizslatja. Kamill védőn a lány, s a malac elé áll.

- Hová gondol! Ez valódi! A miénk, Illangó neveli. Ami viszont a feleségét illeti, még a gyerekek is tudják, hogy ő a falu hírszerzője. - Kétértelmű mozdulatot tesz - Hozza-viszi a híreket...

Vadal belevörösödik.

- Csak hozza!

- ...szóval nem ott szaladgál, ahol a többi állat.

Vadal ismét a lányra néz: ha ilyen szép, hogy lehet ennyire büdös?

Vadal egy hatalmas, lepukkadt, egyetemi amfiteátrumban áll...