Verebes Ernő: Sardaffas, a hímboszorkány (Filmnovella)
A csituló ellenfényben...
A csituló ellenfényben egy emberi alak körvonalazódik ki. Olyan, mint gyermekrajzokon az Isten. Buttadeushoz beszél, aki a bálozók között imbolyogva, éppen feléje tart.
- Ismerlek én téged, Buttadeus, a vándorvadász! Mesélj! Merre jártál? A Mitnekemti Kárpátok vadregényes bércein, ahol a vaddisznók járnak? Vagy Montenegro kasztrált karsztjain? Éjjelikben-viharokban?
Buttadeuson erőt vesz a beletörődés.
- Az Olympos is egy letargiába süppedt legelő lett csupán. Futár voltam, hírszerző lettem. Klasszikus. Egyenlőre a környéken maradok.
- Kinek, s mit híresztelsz, vándorvadász?
- Aki engem küldött, a Nemlétező maga. Mióta Zeusz kedves tehene beteg... Mindegy, hosszú.
- Az a tehén, melyet a főisten, bögöly alakjában... oltogata, s noszogata?
- Igen, Io beteg. Zeusztól menekülve, átúszta a Boszporuszt, s meghült. S lettem én helyette, vadász létemre űzött vad, s hírszerző.
A bálozók között egy tyúk téblábol. A Nagyöreg azt figyeli, miközben beszél.
- Ki ő, aki nem létezik, s küldött tégedet?
- Minden idő előtti hír, zöld foltot hagy agyadon. Ezért, ne kíváncsiskodj! Majd inkább én: jómagad, miért vagy itt, Nagyöreg?
- Hliodárszázáért jöttem. Beszökött a kúriába.
Egyre a tyúkot figyeli, amit végre Buttadeus is észrevesz.
- Ki az a Hlioszar...
- Hliodárszáza. Vadal, a pákász felesége. - A tyúk felé bök - Ehol, ni! Hliodárszáza, az átváltozóművész! A férje küldött, hogy vigyem haza, mielőtt elkapják, s megsütik!
- De mit keres itt, e tyúk?
- Ő? A kémek kéme!
A tyúkra rontanak, nagy sikoltozás támad.
*
A kúria parkja éjszaka. Hatalmas fák és díszcserjék, melyek között groteszk játékfigurák állnak, vagy hevernek: hintalovak, mű oroszlánok, kitömött kutyák, bárányok, kerti törpék, fára aggatott madarak. Szeléné, mint egy látomás lépked a szűrt fényben. Kissé távolabb, vele szemben, a Pán alakja tűnik fel, amint félkönyékre támaszkodva, mozdulatlanul hever a fűben, s Szelénét várja.
Mintha a szélzúgásból nőne ki, fentről rekedten suttog egy hang:
- Az Istenektől ismert, tovább vár rejtekén, sípjának holdárnyéka titkos fonál. Nyugodt a kör, a kivetett hálóban mósusz zsizseg, s lazán fonódva már langyosodik, hangtalan jajjal otthont teremt, egy lakóját váró puha kosár. Szövetség kötődik, élő szövet. A fák, lengve, millió apró részecskét hajtanak, egy, a teremtés óta várakozó csillagrétre, hol a hír, mint a gondolat száguldja végig forró napszelek zúgó öntözőit: fiú fogan az ókori tölgy alatt.
Lágy furulyaszó tölti ki a sötét teret.
*
A falu, sáros, és szeméttel teli. Szegkovácsok, kötényes vargák, kordékat toló ácsok, korsót cipelő fehérnépek jönnek-mennek, mezítlábas lurkók szaladgálnak. A téren egy kút áll, körülötte néhány asszony lebzsel.
- Hallottatok a Góliátról? Lúdvért iszik, s teliholdkor lúdnyaknyi farkával játszik.
- Szőrös a talpa, de szép az arca. S egyetlen intésére visszanőnek az asszonyok szűzhártyái.
- Nincs is apja, azt mondják. Önmagától született.
Kacarásznak.
- Vagy az uramtól! Annak aztán telik ilyesmire!
- Kivitelre is, úgy-e! Az enyémnek már behozatalra sem!
Egy öregasszony morcoskodik közöttük.
- Miről beszélnek? A papot kell megkérdezni! Mit tudnak maguk?! A papot kell megkérdezni!
Odébb, az imaház látszik. Mellette harangláb, rajta egy varjú ül.
A térbe torkolló utcácskák egyikén egy púpos alak, ütött-kopott biciklit tol, melynek a csomagtartóján kisebb zsák van, mellette egy fiatal lány, pórázon egy malacot vezet. Halkan, meghitten beszélgetnek. A másik utcából egy fura figura tűnik fel, ágyékig érő csizmában, kátránnyal átitatott köpenyben. Néha összerázkódik, megáll, és elborzadva körbepillant. Ő Vadal, a tériszonyban szenvedő főpákász. Amint észreveszi a púpost és a lányt, feléjük siet. Már előre vádol:
- Kamill! Ha a kastélyból jön, hogy-hogy nem látta a feleségemet?
Megállnak. A lány, három lépés távolságra, a malacot vakargatja. A púpos a homlokát ráncolja:
- Aggyisten, Vadal! De ki mondta, hogy a kastélyból jövök? És honnan tudja, hogy nem láttam a feleségét?
Vadal szimatol.
- Megérzés. Én megérzem.
Kamill a lányra néz.
- Á, ez csak Illangó.
A lány elpirul, még egy lépéssel odébb megy, halkan mondja:
- Épp makkoltatni voltunk.
Vadal a lányt nézi: valóban, ő az, aki ilyen disznószagot áraszt. De aztán folytatja:
- A feleségem még május végén eltünt. Azon az estén, amikor a kúriában bált rendeztek. Tud erről valamit, Kamill? Pedig megkértem a Nagyöreget, hogy keresse meg! Mert biztos, hogy beszökött a vendégekkel, valamilyen állat alakját magára öltve. Macska, kutya, szárnyas... neki mindegy. De ha egyszer elkapják, lőttek az átváltozóművészi karriernek!
Közben, félszemmel a malacot vizslatja. Kamill védőn a lány, s a malac elé áll.
- Hová gondol! Ez valódi! A miénk, Illangó neveli. Ami viszont a feleségét illeti, még a gyerekek is tudják, hogy ő a falu hírszerzője. - Kétértelmű mozdulatot tesz - Hozza-viszi a híreket...
Vadal belevörösödik.
- Csak hozza!
- ...szóval nem ott szaladgál, ahol a többi állat.
Vadal ismét a lányra néz: ha ilyen szép, hogy lehet ennyire büdös?
Vadal egy hatalmas, lepukkadt, egyetemi amfiteátrumban áll...