Verebes Ernő: Sardaffas, a hímboszorkány (Filmnovella)
Pályaudvar, napjainkban.
Pályaudvar, napjainkban. Az esti, szűrt fényben a vonat épp most érkezik, hangosbemondó jelzi. A leszállók között Buttadeust látjuk amint szétnéz, majd imbolygó léptekkel elindul a peronon, s egy köpenyes, elfátyolozott arcú nő felé tart. Annak ellenére, hogy észrevétlenek szeretnének maradni, jócskán feltűnőek így, középkori szerelésben. A találkozás rövid. Buttadeus egy folyóiratot ad át a hölgynek, aki eltűnik az emberek között. Távolabb, kisvártatva tömeg csődül össze, s kiáltoznak:
- Vizet! Hozzanak vizet! Egy színésznő elájult!
*
- Az újságot Buttadeus hozta az úrasszonynak, Mainz-ból idejövet - Kamill hangja felett, egy induló vonat tülkölése hallatszik - az a Guttenberg küldte, akiről a cikk is szól, tudja! - gyürkéli a papírt - Hát, nem egy merevlemez...
A vonat elhagyja a pályudvart, a peron lassan kiürül. Két nyakkendős, aktatáskás férfi siet el egy fényreklámoktól villódzó gyorsétkezde előtt. A fal mellől, egy éjjeli pillangó, sóváran néz utánuk.
*
- Guttenberg, az a szélütéses? - Vadal reszketeg hangja félelmet árul el.
- Mért lenne szélütéses? Nem ismerem. Én csak az úrasszonyt féltem, mégpedig a szüléstől.
- Igaz a szóbeszéd, miszerint pusztán a furulyaszótól esett teherbe?
- Hogy a pusztán-e, azt nem tudom. De hogy a furulyaszótól, az biztos.
*
A kúria konyhája. A falon merőkanalak, vágóeszközök és serpenyők, odébb egy hatalmas kürtő, alatta tűzhely. Az egyik sarokban, Kamill, a púpos cseléd biciklije, mellette hintaló, és különböző ronda, ijesztő játékok, meg egy fateknő. Lassan benépesül a helység, tisztelettudó csendben gyülekeznek a kúria lakói, s az udvaroncok. Közöttük egy tyúk téblábol. Köhl atya, az asztmás plébános, sűrű köhögések közepette nyomul a cselédszoba ajtajáig, mely mögött Szeléné, a ház úrasszonya vajúdik. Itt érte utol az áldott pillanat, a cselédek nem kis megelégedésére. A szalonból egy újabb estély előkészületeinek hangjai hallatszanak, mely a farsang, a születendő gyermek csillagjegyét adományozó február hónap tiszteletére szól majd.
Köhl atya, fülét az ajtóra tapasztja, közben elhárítólag int az egyik udvaronc felé, aki méltatlankodni merészel. Az atya arcán lassan enyhe pír jelenik meg, amint bentről, az éppen vajúdó Szeléné, fájdalomtól és örömtől eltorzult hangját hallja:
- Jaaj, jaaj, egyetlen édes gyermekem, ki Endümion ötven leánysarja, s egyetlen fia, Naxosz helyett jössz a világra! Te, ki egy pásztor-istent mondhatsz apádnak, kinek furulyaszava nemzett tégedet izgató, telt hangjával, azon az estén, emlékszel(?), ...nem Te még nem emlékszel! Aztán az első mozdulásod, orgonavirágzás idején! Hasamnak bálványa lettél, Árkádia mostohafia! S ezért kérem Gaiát, Uránoszt, és főleg Kronoszt, a második nemzedék nagy királyát, aki már rég begyógyította általa megcsonkított apja sebét, ahogyan Te is begyógyítod majd általad fakasztott sebemet, hogy ők váltsák valóra vágyadat, légy egy te is az írás hősei közül, hiszen úgysem a kőkemény titánok vagy erinüszök mondhatnak fiuknak, küklopsz sem lehetsz, és ha már más nem adatott nekem, hát légy Te velem, az idők végezetéig...
A dombhátról villámok cikáznak az ég felé. Majd a kúria parkja látszik, ahol megvillan a Pán alakja. Végül a mocsár, s benne, egy levágott, tátogó lófej. Majd kinyílik az ajtó, s a halálravált bába nyomában megjelenik az újszülött. 180 cm magas, langaléta fiatalember, ágyékkötőben, kíváncsian. Mindenkinek leesik az álla, Köhl atya keresztvetése a levegőbe fagy. A szobából, még Szeléné monológja harsog:
- ...Sardaffas, Sardaffas, boszorkányoknak hímje, ígérd meg nekem, hogy szádra veszed kortalan nevemet, mondd: Szeléné, Szeléné, és sohasem fogsz megöregedni, Te, örök, gyógyító szellem.
*
Még mielőtt Szeléné befejezné mondókáját, Sardaffas nemes egyszerűséggel rácsukja a cselédszoba ajtaját, majd a hintalóhoz megy, s kezét annak fejére téve, megtartja székfoglalóját.
- Mielőtt megszülettem volna, egy levágott lófejjel álmodtam. A sivatagban hevert, üszkösödő csontok között. Még nem száradt ki teljesen. Később arra járt egy beduin, észrevette a lófejet, mely még a szemét meresztgette, és tevéjén hazavitte. Ott egy sajtár vízbe tette, s várta, hogy magához térjen. Három nap, három éjszaka virrasztott mellette, míg a negyedik nap reggelén, nem tudva többé uralkodni magán, mély álomba merült. Amikor felébredt, látta, hogy a lófej feléledt, s egyre tátog a sajtár vízben. Megörült a beduin, s már azt is tudta, mely feleségével fog oly módon hálni, hogy saját fejére az élő lófejet ráhúzván, szeretkezés közben még nagyobb örömöt okozzon az asszonynak. Elfutott egy tiszta kendőért, hogy a lófejet abba törölje. Amikor visszatért, s ki akarta azt emelni, azt tapasztalta, hogy a lófej beleszorult a sajtárba. Segítségért kiáltott, s szolgáival végül nagy nehezen kiszabadították a szerencsétlenül járt lófejet. A beduin aggódva hajolt föléje, de már késő volt. A lófej, időközben megfulladt.