Verebes Ernő: Sardaffas, a hímboszorkány (Filmnovella
...de szerencséje volt a csecsemőnek...
- ...de szerencséje volt a csecsemőnek - folytatja Buttadeus - lehetett vagy két hetes, ugyanis az atya elmesélte Kamillnak, hogy látta, amint valaki egy gyermeket rejt el az óljában. Kamill persze tüstént hazaindult, s még időben érkezett. Az egyik disznó már szagolgatta a kisdedet. Ezt az állandó bűzt akkor szerezte magának Illangó.
A hímboszorkány szeme felcsillan:
- Állandó bűzt?
- Igen. Szóval azóta, hálából, a lány nevelésében tett hathatós fáradozásért, Kamill, gyónás nélkül is állandó feloldozás alatt áll.
Sardaffas igyekszik komolynak, megfontoltnak látszani:
- Csupán Köhl atya részéről, persze.
Pillanatra elhallgatnak, a dolgok lassan a helyükre kerülnek. Kamill szólal meg, remegő hangon.
- Furcsa, de pont azóta, annyit sem vétkeztem, mint az a légy, mely jó mindhalálig.
- Látod, Kamill, egy hamis feloldozás mennyire hiábavaló... Viszont az, hogy leányodnak fogadtad Illangót, egyáltalán nem volt hiábavaló. S persze dícséretes dolog.
Szellő lebben, a hímboszorkány fázósan végignéz ágyékkötős testén, majd a levegőbe szimatol. A parkban, valahol ott oson a Pán, ahová a közeledő éjszaka a sötétet bújtatja.
Még a távolodó parkot látjuk, amikor megszólal a mesélő hangja.
*
- A mocsár, mint egy hatalmas állat, büdösen, fel-felébredve pihen. A háztól, a déli látóhatárig vele van tele minden. Soha meg nem élt titkok gonosz tudója füstölög benne szerves trágyává omolva, mintha mérges lenne az egész világra, de kiváltképp azokra, kik vizes bőrére ladikkal s csáklyákkal hágtak tovatolva magukat, mély sebeket szúrva a hínár folyondárhúsába, megbontva a sűrű nád béka- s piócatesteket rejtő szemérmes függönyét...
*
Hliodárszáza (immár asszonyi alakot öltve), Vadal és a Nagyöreg, egy ladikban ülve, a lápon csíkásznak. Nyugodt a kör, csak a látóhatáron villan itt-ott, egy égig ugró ívfény. Hliodárszáza nyúlánk alakja a ladik orrában hajlong, amint időnként a sűrű szövésű háló után nyúl. Harminc körüli asszony, búgó, alt hangon szól:
- Valamilyen levágott lófejről kezdett beszélni, de figyelmemet főleg az kötötte le, nehogy letapossanak.
Vadal, időnként rettegve körbepillant:
- Csak ha sikerült kimenekülnöd.
- Nem menekültem. Kihessentettek, mint egy szaros csibét.
- Hát, nem egy kettősügynöknek kijáró viselkedés.
- Aztán biciklizett, és közben beszélt a würtenbergi hibrid ludakról. Furcsa. Mintha már hallott volna minderről. Még a nevemen sem csodálkozott, amikor azt Kamill megemlítette.
A Nagyöreg, a csónakot irányítja. Szakállában színes csíptetők fityegnek. Malíciózusan jegyzi meg:
- És a nevedet... ki is tudta mondani?
- Miért ne tudta volna kimondani?! De nem mondta ki.
Vadal, pótolja az elmulasztottakat:
- Hliodárszáza.
- Köszönöm, Vadal. De hiába lényegültem át tyúkká, mégsem tudtam meg, ki is valójában ez a Sardaffas, aki szemtelenül beszületett ide, megelőzve, s kitúrva helyéről Naxoszt, meg Szeléné eleve elrendelt vőlegényét, azt a málé Endümiont is.
Vadal néhányszor összerezzen. A mind sűrűbben futkosó fények, szinte nem engedik, hogy teljesen beesteledjék. A főpákász maga elé mormog.
- Itt... nézd csak! Egyre többen vannak! No nem baj, én is hoztam ruhacsipeszeket. A hajamba aggatom őket, ha túl közel merészkednének - de már aggatja is.
Hliodárszáza szinte oda sem figyel:
- Tessék?
Vadal erőt vesz magán:
- Nem Sardaffas a hibás, hanem az apja. Akiről nem derült ki, hogy kicsoda.
- Buttadeus - ocsúdik egy pillanatra a Nagyöreg - említett egy Nemlétezőt, aki pikulál.
A láp fölött, de már egészen közel, egy alak formálódik ki a ködben. Sejtelmes fények világítják meg. Vadal, nyugalmat próbál eröltetni magára:
- Mi az ott... a láp fölött?
A Nagyöreg a csipeszeit markolássza, de még ahhoz is szenilis, hogy féljen:
- Csak nem lidérc?
Hliodárszáza abba sem hagyja a munkát:
- Én kecskének nézem.
- Mintha még a szagát is érezném...
- Igen, az elég kifejezett!
- Jézus! Mekkora nagy szarva van!
- Meg pikulája!
Vadalon egyre inkább úrrá lesz a pánik.
- Halljátok? Körülvettek minket! Úgy tocsognak itt, mint valami hatalmas réti csíkok!
A Nagyöreg körbe-körbe evez.
- Nem látok semmit. - Vadal a szemeit meresztgeti. - Ti sem? Vajon ez már a horror... vacui? De miért nem látom a nyüzsgést? Üres térben - te jó isten - mi nyüzsöghet? Úgy érzem, szétkenődöm a lápon! Bele... belekenődöm a semmibe... Segíts, add a kezed, Hliodárszáza!
A Nagyöreg rendületlenül a szakállába akasztott csipeszeket csörgeti:
- Ez a kipárolgás, valóban elevenbe vágó - reszketeg hangján kiabál - látom a Nemlétező szagát!
A felfelé szökő villámokon kívül, egyre közelebb, kékeszöld és kénsárga fényszusszanások világítják be a lápot. A víz zsizseg a csíkoktól, a hínár mindannyiszor élő szövetként nyiszog, ahányszor Vadal a csáklyát a vízbe mártja.
Váratlanul, Illangó jelenik meg, kezében égő fáklya.
- Hahó! Megteltek-e az edények csíkkal, piócával?
Vadal, káromkodások és szitkozódások közepette nyugtázza, hogy a lidércek eltűntek, csak a szag maradt meg.
- Ugyan, ez csak Illangó.
A Nagyöreg mosolyog a csipeszek mögött:
- Már az előbb is kijelenteni szándékoztam, hogy ismerős nekem ez az illat!
- Mi volt ez?- Hliodárszáza félelem nélkül, de hitetlenkedve néz maga elé.
- Hát, Illangó! Nem látod?
- Illangó, egy frászt! Csak jókor érkezett!
A lány hangja, mintha egy másik világból szólna.
- Képzeljék, mi történt! Megszült az úrasszony! S nem fogják elhinni... egy urat szült! Magas, vékony, púp van a homlokán, és a saját csillagjegyében született egy olyan napon, amit nem is jegyez a kalendárium! Mi az, hogy kalendárium?
Hliodárszáza úgy tesz, mint aki a hálóval bíbelődik:
- Akkor valójában ...mikor is született? Úgy értettem, ma.
- Azt én nem mondtam! De nem mindegy? Valamikor, csak megszületett, ha már ez a hír járja...
- Itt most nincs törvény. Tudtam én ezt, megjósoltam, még baromfi koromban.
Lassan a part felé veszik az irányt. A Nagyöreg a helyzet magaslatán érzi magát:
- Nézd, már egészen megmeredtek a csíkhalak.
- Legalább valami emlékeztessen a fiatalságodra, öreg.