Bozsik Péter: Vérpuding

Gourmandiai partraszállás

Slavko Mihalićnak

És mennyei éttermek nyíltak meg előttünk akkor.
Az illatok, az ízek, mintha gejzírek, úgy törtek
elő. Ám saját szaglószerveink és ízlelő-
bimbóink játszadoztak velünk. Mégis valós volt

minden. Szivárványszínben pompázott az ég,
mikor léghajónk kikötött. Addigra már kezdtük
elfelejteni a Behódolt Tartományt, mely nem
akart megtartani minket. Orvul támadt ránk a

múlt. Mert a szagok, az ízek és a színek is az
elfelejtettnek hitt otthon birodalmába röpítettek
bennünket. Tanyaszag, kemenceszag, cipóíz, esőszag

a már említett szivárvánnyal. Fölsorolni sok egy rémült
szonettben. Szavaink régiek csak. Káromkodásaink egy
éteri étlapról, amelyről a bableves a legfinomabb.

2.
Éteri étlapról, amelyről a bableves a legfinomabb.
Majdnem egy ilyen étlapban sikerült szerepelnem
a vérpuding címszó alatt. Persze nem csak nekem.
A léghajó minden utasának. Most nem írom le Önnek

e receptet. Túl hosszú egy koszorú szalagjára. Már a
madarakban is csak a sült galambot látom, ahogy
ropogósra sülve röpülnek tányéromra és nehéz dalmát
borral telt kelyheket hoznak nyakukba kötözve.

(Mint a magyar költők közül oly sokan, magam is
az éhhaláltól rettegek legjobban.) Pincében, patkányok
közt, vajon mire gondolhat egy ínyenc? Csúf nutriára?

E legtisztábbnak is nevezett hús ellenzői mondják:
kereszteződhetnek a patkányokkal. Elvégre egy család.
Nem vártunk engedélyre. Elkezdtük egymás zabálását.

3.
Nem vártunk engedélyre. Elkezdtük egymás zabálását.
"Unjuk a babot, a banánt"- ilyeneket kibáltunk. Meghogy:
"Szabadsággal szeretnénk degeszre tömni magunkat!"
De túlérett gyümölcsként hullott elénk a szabadság.

Pálinkát főztünk belőle. A pálinkából meg bajt.
Végtelen, véres bacchanáliát. Akik könnyebb szeszekre
vágytak, azokat elröpíthette a léghajó, ha időben
gondoltak a macskajajra. Ennyi tömény aperitifet

még nem látott a világ. Micsoda étvágygerjesztő!
A babbal főtt, füstölt lábikra különösen ízletes.
A pácról most ne essék szó. Túl morbid polgári

olvasóknak. Pont Önnek mondanám el a dolgok
mind rondább neveit? Mikor a szobákat üresség
tölti ki és leomlanak a hideg házfalak?

4.
Üresség tölt ki, és leomlanak a hideg lázfalak.
Hagyd meg csodálkozásomat, valaki hív!, és
ne fűzz versemhez oly szavakat, melyeket
sohasem mondanék ki. Ne kérdezz semmit!

Elvesztettem fénylő arcomat. Nem mentett
meg a léghajó. Halottabb vagyok a szónál,
melyeket elfelejtek az örökké bezáruló
ajtók előtt. Fényképeim kék könyvecskékben

sokszorozódnak. Májam közeli kocsmába siet.
Törzsem céltábla lett majdnem - lábaim mind
délebbre vitték. Szívem terrorista - agyam

megszöktette a képzelet léghajóján. Tíz ujjam
tíz töltényhűvely, hímvesszőm, heréim akanavetők.
Egész pőre lényem mehet kannibálnak.

5.
Egész pőre lényem mehet kannibálnak.
Erőszakolhat asszony, ihat friss vér,
ehet embrió gyermek rántva, húzhat karóba
katona, süthet nyárson, labdázhat emberi fej...

A szók szót zabálnak. És embert. Engemet.
Éji soraid lakomáján lettem áldozat. Nincs
hely számomra az evilági dicsőség csarnokaiban.
Vétkeztem ellened kegyelmes úr, fetrengek

előtted freudi csillagporban. A madarak
s a mezők virága egyetlen örömöm. Egy
gesztenyelevél az urkuti utcán. Zarándoklat

a kiszáradt patakmederhez. Tűzgyújtás
téli éjszakákon. Szikrázó naplemente.
Mert otthonom van itt: sehol is mindenütt.

6.
Mert otthonom van itt: sehol is mindenütt,
remegek bezárva. Mindenki a tengert akarja
látni. Lázuk nyilalló csontjaiba húzódtak az
emigránsok. Szétzúzott, rothadó ajkakkal ízetlen

gyümölcsöt szopogatnak. Forog a végzet
részeg kereke, s a sírokból a békétlen holtak
kikandikálnak. Látom sóvár, életre éhes,
metsző tekintetük; de nem beszélek bűnömről,

mert jó nyersanyag vagyok, csak föl kell
dolgozni engem. Kolbászban, hurkában vajon
ki venne észre. Egy kisvárosba mérnének szét.

Nem merem megmondani a városka nevét,
hol éjjelente köpönyeges férfiak lopakodnak, s
hol penészes hullaíze van a bornak...

7.
Hol penészes hullaíze van a bornak,
hol sokszor fölfordult az ifjúi gyomor és
saját mocskában fetrengett a test. (Kóbor
kutyák nyaldosták ájult arcomat.)

Hol piros hó hull - véres angyaltollak
téli éjszakán; hol savas eső esik -
nitrogénezett félelem; hol lerágva
magamról anyám, megszülettem.

Hol vérforrások fakadnak az ég boltozatján
és dögkeselyűk szárnya verését hallani.
Hol száll a füstnek finom fátyla.

Otthon pokolbéli kotla alá gyújtanak;
abálódnak a szőrös emberfejek, és
a rendőrfőnök szűrt embervért iszik.

8.
A rendőrfőnök szűrt embervért iszik.
Gusztustalan ország hős lakója vagyok.
(Azt hittem, ez az utolsó város utamon.)
Szívórám késik, már alig ketyeg.

Verseid élőmocsarában evickélek.
Száll a szósár, ahogy közöttük szétcsapok.
Gyorsan süllyedek. Előbb térdig,
aztán derékig. Kétségbeesetten hadonászok

karjaimmal. Az államig él a posvány.
Számon ömlik be már a szómocsok.
Úgy érzem, szétpattan mellkasom;

zuhanok kéjes ámulatba. Ködfátyolon
át jelennek meg gyönyörű soraid:
A világ csönddel cimborál; álomba költözik.

9.
A világ csönddel cimborál, álomba költözik.
Jobb nem használni a rímeket; akár
fejbe is vághatsz velük valakit. Szférák
zenéje legyen muzsikád. Vissza kell

térni az ősi rigmusokba, ahogy a
gonosztevő visszajár. Ha nyitott leszel,
mint romokon az ajtó, akkor rajtad
keresztül vezet majd minden út; oly korban,

amikor a szüzek kurvát játszanak,
a besúgók pedig eretneket és a
rádióból bősz bojtárlegények rikoltozása

hallik. Álmodból fölriadsz. Lágyan
ring veled léghajónk. Jó lenne földet érni.
S akkor lángpallos tárta elébünk a földet.

10.
S akkor lángpallos tárta elébünk a földet.
Hajnal ragyogott nekünk. Sugarak bomoltak.
A távolban egy kisebb akna robbant.
Hol leszálltunk, épp érett volt a körte.

A messzeséget kezünkkel érintettük
-- benne a jajgatás ájult visszhangja.
Szilaj egy nap ez. Elfogadjam?
Mentünk tovább. Csak intettünk

az összesereglett mutánstömegnek.
Zöld homlokuk gyűlölettől fénylett.
Szájukból isten galambjai röpködtek

ki. Homlokukon fajtájuk ősi jelvénye.
Úgy álltak ott, akár a cövek.
Kezükben kések, rozsdás puskacsövek.

11.
Kezükben kések, rozsdás puskacsövek.
Pedig dicsőbb napokat is megértek;
fényes uniformisokba masíroztak a
főutcán, míg el nem csúfították őket

a vegyi fegyverek. Most a megbomlott gén-
készlet játszadozik velük: burjánzó
sejtek, félszem, hiányzó végtagok.
Húsevők. A növényi anyagot nem köti

le a szervezet. Mégis: valahol emberek
(voltak). Szemükben olykor megvillan
az értelem. Gennyes testük hangtalan

zokog. Csaholva értekeznek. Ahogy
szonátában az átvirrasztott éjszakák.
(Eljött az idő, mikor a vers igazságtalanság.)

12.
Eljött az idő, mikor a vers igazságtalanság;
mert veszélyes ránézve, ha valamit jelenteni
kezd. Akár a dilettáns éhezőművész,
fölzabálja önmagát. Vagy lebontják gyomorsavak.

Mindez a betemetett sírok fölött elhangzott
egyetlen szó miatt. Senki se tudja, mi volt
e szó. Ha megszorongatod versed torkát
vagy égő máglyára veted, akkor talán hallhatod.

Nagyon, nagyon halkan, de hallhatod.
De a vers bosszú is. Bünteti e tudást,
mely végső soron isteni. Mondom:

a vers bosszú is. Senki sem védekezhet.
Döntése ellen föllebbezni nem lehet. A költő,
(az elitélt) megremeg, akár az elszáradt falevél.

13.
Az elitélt megremeg, akár az elszáradt falevél.
Ránehezednek kőnehéz szavak. Névtelen,
akit soha senki sem fog keresni.
Utolsó cigaretta; kapkodva szívja el.

Závár kattanása, vezényszavak.
Csak gyorsabban, gyorsabban!
Fejeződjék be minél előbb, ki nem
állhatom a hosszú várakozást -

gondolja -, akár a hosszú verseket.
Cigarettáján végsőt remeg a hamu.
Egy véres bőrzsák eldől a folyóparton.

A katonák bevégezték dolgukat. Két
rab vízbetaszítja a holt testét.
Vérszomjas folyó habzsolja be a tetemet.

14.
Vérszomjas folyó habzsolja be a tetemet.
Barátom, hol keresselek? A mélyben
halak rágják le ujjaid. Emlékemben él
tovább a város, hol elfátyolozott asszonyok

csábos hajlatait csókolgattuk. Az elmúlás
szava lerántott a jeges mélységekbe.
Örök körforgás része lettél; lehet majd
épp én szopogatom le egy halgerincről

ráncos ujjaid. Széttörted ihlető révületem.
Utolsó garasom is régen elhagyott.
Akár a kisujjam, magam vagyok. Valami

régi vers fonnyadt szavai peregnek
a falakról. Kései sirató. Az áradásban
saját felfújódott testünkre ismerünk.

15.
(A koszorúér kudarca)

...éteri étlapról, amelyből a bableves a legfinomabb
Nem vártunk engedélyre: elkezdtük egymás zabálását.
Üresség tölt ki, és leomlanak a hideg lázfalak.
Egész pőre lényem mehet kannibálnak,

mert otthonom van itt: sehol is mindenütt;
hol penészes hullaíze van a bornak és
a rendőrfőnök szűrt embervért iszik.
A világ csönddel cimborál; álomba költözik.

S akkor lángpallos tárja elébünk a földet.
A kézben kések, rozsdás puskacsövek.
(Eljött az idő, mikor a vers igazságtalanság.)

Az elitélt megremeg, akár az elszáradt falevél.
Vérszomjas folyó habzsolja be a tetemet.
Az áradásban saját felfúvódott testünkre ismerünk.

Weissbrunn, 1993. március10. - szeptember 8.

E versben főleg Slavko Mihalić-idézetek vannak elrejtve.
Aki valami oknál fogva mégis saját soraira ismer, az fogja föl
reklámnak. Mindenesetre köszönöm.
B. P.