(Volim ovaj grad)
A két szennyvízlevezető határmezsgyéjéről írok
egy bicikliülésen: szeretem ezt a várost, szeretem
szétdobált kotonjait, teleszart utcáit, szétfröcskölt gecifoltjait,
a vért, az okádékot, a fost, a köpedékeket,
a döglött macskákat, szeretem ezt a várost.
Itt egy csermely, ott egy virág, amott egy patkány;
a büdös, hal nélküli Duna és a szemeteskukák szaga vissza-
szivárog
szobáinkba! De én vidám vagyok, és szeretem ezt a várost!
Itt valahol, ezen a föltúrt utcán járt a vasút,
vitte a bánatot, most ganét vinne; az alagút
szeméttel van eltorlaszolva, de azért szép ez a város.
A varjak suhognak, a házak megremegnek itt, az eső
büdös, a gépek finganak, s bár az emberek mogorva képpel
csúfítják, én mégis szeretem ezt a várost:
ifjuságom itt múlik, ez nem ér semmit?
Szőrös, koszos fülekkel, ujjammal orromban kotorászva,
legtöbbször mezítláb járom utcáit. Az üde
boltoslányok virslit, joghurtot löknek elém délelőttönként,
miközben elered a taknyom, hagyom, megyek szét
lassan, de szeretem ezt a várost, bár rajtam ül,
rajtam pihen; és az, hogy szeretem ezt a várost,
annak ellenére, hogy mocskos, büdös, mégiscsak jelent valamit.
Nekem szép. Van itt csermely, vér, szar, koton, amott
virág, lampionok, s láthatjátok, a szerelem mindezt
valahogy elrendezi. Az élet meg borzasztóan
értelmes, fejezem be a bicikli ülésén.
