(Šta da joj kažem)
Hintaszékben írom a verset.
Szobám pokróccal van elsötétítve, nehogy
fölébresszem asszonyom szüleit.
Szörnyen patriarchálisan lettem nevelve.
Asszonyom alszik.
Kinyitok egy fiókot, melyben ital van, tömény szesz.
Csikorog a kupak, ahogy óvatosan kinyitok egy újabb üveg konyakot.
Meghúzom egyszer, majd még egyszer, cigányútra megy,
köhögni kezdek, kezemet számra téve fuldoklok.
Asszonyom kinyitja egyik szemét, fölemeli egyik
karját és behajlítja. Így!
Ülök a hintaszékben, és mindezt durva papírra
vetem.
Én még meghúznám egy picit, csak egy picurkát!
Nem!
Nem vagyok alkoholista, sem botanikus, csak a szesz
főhőse vagyok.
Eltérek az irodalmi normáktól.
A rossz íróknál (költőknél) ez az ellenállás céllá lesz,
így az ok degradálja a méltóságot és a személyiséget,
akiről szó van, sőt magát az írást is.
Tehát! !
Történjék bármi, én innék még, haljak meg inkább rossz költőként!
Nem kell enni, szenvedélyesen ölelni, levegőt venni, csak
Í R N I kell.
