(Smrtna šala)
Munkahelyemről fölhívom a lakásomat.
Türelmetlenül várom, hogy jelentkezzen valaki.
Anyám jelentkezik, én eltorzítom a hangom, és ezt
mondom: A fiukat elütötte egy autóbusz! Aztán
folytatom a saját hangomon, de anyám hiszterikusan
sír. Összegyűlnek a többiek is, fivérem leordít,
apám meg jelenti: anya a konyhába ment, hogy magához
térjen a sokktól. Később újra jelentkezem, hogy
megnyugtassam őket, de apám összeszid, hogy ilyen
dolgokkal nem szokás viccelődni. Azt akartam csak
megtudni, szerettek-e akkor is, ha nem vagyok otthon,
és próbálom ezt elmagyarázni nekik, de senki sem érti.
Hát mivel szokás tréfálkozni, kérdezem apám. Látom,
ahogy rágja a telefont a dühtől és a tehetetlenségtől,
az érthetetlen fájdalomtól, amiért nem vagyok a keze
ügyében. Majd meghaltunk a rémülettől, csakhogy tudd,
jelentkezik újra fivérem. Tehát szerettek, kérdezem.
Idióta, persze, hogy szeretünk, rikácsolja a drót másik
végéről. Rendben van, legközelebb mással fogok
viccelődni, például: kirúgtak a munkahelyemről,
elkártyáztam a fizetésem, letartóztatott a rendőrség,
megbolondultam... Jól van, jól van, szakít félbe apám,
csak gyere élve haza.
