(Heroj, kakav heroj)
Bajtársak és ismerősök, barátok és rokonok,
futóvendégek (kihagytam valakit?)
tehát mindenki, azt várja tőlem, hogy hős legyek.
Hős, milyen hős, mit láttak bennem ezek az emberek?!
Milyen potenciált, milyen emulziót, és az egoizmus?!
Nem vagyok bátor, nem vagyok szép, nem vagyok erős,
szívem nem oroszlánszív, rendetlenül élek. Menekülök
a kötelességek elől. Az utcabeli kölkökkel lábteniszezek a
strandon. Fuldoklósdit játszanak a közelemben, hogy
ugorjak utánuk, és mentsem ki őket. Kissé messzebb
fiatal lányok fuldokolnak. Vízbe ugrok, és kimentem őket.
A nap hőse, a hét hőse, az l982-es nyár hőse. Menjenek
már, kérem szépen! Ha megírok egy szemtelen verset,
akkor meg azt mondják: Hű, az istenedet, most aztán
túllőttél a célon! Később, akár a társadalmi-politikai
életben, mind elfelejtik, mit mondtak nekem.
Elhatározom, hogy nem írok többé szemtelen és
őszinte verseket. Komoly szociális, politikus
verseket írok. A kölkök nem követnek, mikor megyek
a strandra fürdeni. A lányok elfordítják tőlem a
fejüket. Barátaim kerülnek, szüleim hallgatnak.
Hallom, ahogy suttognak a hátam mögött: Elvesztette
azt a kevés tehetségét is. Már nem ír szemtelenül.
Kitűnő, dörzsölöm a kezem, hős, milyen hős! Ebben
a szituációban jobb, ha senki nem ismer.
