Ez a kórház is, mint számos nyugat-európai nagy kórház, az emberbaráti szeretet gyakorlati kifejezője volt. A tulajdonképpeni cél maga a jótékonyság. Az orvostudomány abban az időben még gyermekcipőben járt, és a gyógyítás legfőbb tényezője a betegápolás volt. A kórházat abban az időben úgyszólván csak az elhagyottak és minden támasz nélkül maradt betegek vették igénybe. Hogy ezen a téren visszaélések ne legyenek, a város vezetősége szigorúan ügyelt arra, hogy csakis a rászorulók vehessék igénybe a kórházat.
A városi tanács gondot fordított a kórházra. Kitűnik ez az 1861. évi április 11-én tartott tanácsülés jegyzőkönyvéből, mely így hangzik: "...a városi tanács tapasztalván azt, miszerint a városi kórházban mind a betegeknek felvétele, mind pedig azoknak élelem és gyógyszerekkeli ellátása szabálytalanul és önkény szerint történik, a városi kapitány Dudás Endre, a főjegyző Lovászi Mihály és Papp Antal tanácsnok urak ez érdembeni alapszabályok kidolgozásával és e helyre való előterjesztésével bízatnak meg". 1861. június 13-án Dudás Endre városkapitány jelentést tesz a kórházi állapotokról: "... a betegek között több olyanokat talált, akik csupán élősködtetés végett, de nem az elfogadott javaslat alapján tartózkodott ott" - ezeket azonnal elbocsátották a kórházból. Ez a szigorúság odáig terjedt, hogy még az orvosokat is ellenőrizték, és csak azokat a személyeket vehették fel a kórházba, akiknek a felvételét a városbíró, illetve helyettese jóváhagyta. Mindez azért volt, mert a város vezetősége attól tartott, hogy a költségvetés kimerül, és nem lesz miből fenntartani a kórházat.
Amint említettük, a múlt században a kórházügy a könyörületesség és az emberbaráti szeretet gyakorlásának a hatáskörébe tartozott. Mind a közületek, mind pedig az egyének a kórház pártolását jótékonysági aktusnak tartották - nem pedig humánus és állampolgári kötelességnek. Az adakozás elég intenzíven folyt, de ez nem elégítette ki a szükségleteket. A kórházi kezelést az adományok nagyságához kellett szabni. A kórház fenntartására a városnál és a katolikus egyháznál tekintélyes alapok álltak rendelkezésre. Ezeknek azonban csak a kamatait használhatták fel gyógykezelésre. A tehetős beteg fizette a gyógykezelést. Ha a kórházi ápolt személy vagyontalan volt, kérvényeznie kellett a kórházi költségek elengedését a várostól. Szokásban volt a múlt században ún. ágyalapítványt létesíteni. Ez annyit jelentett, hogy az alapítványtevő letétbe helyezett a város pénztárában bizonyos összeget. Ennek az összegnek a kamatait használták fel a kórházi kiadások fedezésére. Elsősorban az ágyfelszerelés vásárlására és pótlására, másodsorban egyéb egészségügyi felszerelések beszerzésére. Az alapítvány az alapító nevét viselte. A kamatokat minden év végén a kórház rendelkezésére bocsátották. A városi kórházalap kamatjövedelmeit ugyanígy használták fel. Ez az alap elég tekintélyes volt, mert mai értékben 100 hold föld értékével volt egyenlő. A kórház fenntartása a következő pénzforrásokra támaszkodott:
Igen tanulságos a kórház év végi zárszámadásának tanulmányozása. A bevételi rovat két részből állott: az egyik rovat a készpénzjövedelmet, míg a másik rovat a természetbeni adományok mennyiségét és végül azoknak forintokban kifejezett értékét tüntette fel. Az adományokat naponta feljegyezték és raktározták, a romlékony élelmiszereket pedig azonnal fogyasztották.
A kórházépítés gondolata 1857-ben merült fel először. A június 4-i ülésen (városi közgyűlésen) az a javaslat hangzott el, hogy adjanak a járási földből a kórháznak bizonyos területet, hogy könnyebben gazdálkodhasson. A közgyűlés a javaslatot elvetette, de ugyanakkor bizottságot küldenek ki a városbíróval az élen, és megbízzák, hogy tegyen javaslatot a felépítendő kórházra.
Az élelmezést és a betegápolást mindössze egy személy látta el. Amint az 1840-es és az 1846-os feljegyzésekből látható, a természetbeni adományok állandóan és mondhatni kielégítő mértékben érkeztek nap mint nap. Ennek természetes következménye volt, hogy a kórház konyhája azt felhasználta, és azonnal beiktatta az étlapba. Diétás élelmezésről, változatosságról szó sem volt. Amit ezenkívül kellett az élelmezéshez vásárolni, azt a betegápoló a házipénztárral elszámolta. A megbízott személy polivalens egészségügyi szolgálatot végzett: ápolt, főzött, takarított. Ez a rendszer állott fenn az élelmezésben 1834-től 1861. július 1-ig, vagyis közel 30 éven át. Később a természetbeni adományok leapadtak, és fokozatosan megszűntek. Nem volt tehát értelme az eddigi familiáris rendszer további fenntartásának. Az élelmezést vállalatba adták. Eleinte a vállalkozó maga az ápoló volt. Minthogy ez a rendszer nem vált be, rövidesen az élelmezést teljesen elválasztották az ápolási munkától. A közgyűlés elé terjesztett étlap árjegyzéke igen szegényes és egyhangú. Mindössze öt tételből állott:
1. egy adag kenyér 4 krajcár
2. egy adag rántott leves 4 krajcár
3. egy adag húsleves 6 krajcár
4. egy adag hús és mártás 6 krajcár
5. egy adag főzelék 4 krajcár
Ugyanígy vállalatba adták a betegek fehérneműjének és az ágyneműnek a mosását. Ez a vállalati élelmezési rendszer ettől kezdve 80 éven át, egészen 1942. január 1-ig fennállott. A vállalati élelmezést versenytárgyalási pályázaton adták ki a legolcsóbb ajánlattevőnek. A szerződés 1-3 évre szólt.
A rendelkezésünkre álló dokumentáció alapján teljes bizonyossággal megállapítottuk, hogy 1834 februárjában a kórház már fennállott. Ebben az évben Wecksler Józsua "seborvos" volt egyedül az egészségügy szolgálatában.
Korábban sem volt Zentán diplomás orvos. Bizonyítja ezt az a tény, hogy amikor Zenta városa 1818-ban megkapta a gyógyszertár felállításának engedélyét, a Helytartótanács utasította a várost, hogy általános közegészségügyi érdekből diplomás orvost alkalmazzon. Századunk elejéről, valamint a XVIII. század második feléből származó iratokban több seborvos nevével találkozunk, de diplomás orvos sehol sem szerepel. Az első doctor medicinae Csendits József volt, aki 1838-ban telepedett le Zentán, és feltehetőleg azonnal átvette a kórház vezetését is. A kórházban a fent említett Wecksler Józsuával együtt dolgozott, aki 1803-ban született, 1834-től 1861-ig dolgozott, ekkor nyugdíjazták, és 1873-ban halt meg. Zentán, a zsidó temetőben temették el. A másik kortárs, Zsivkovits Mihály, szintén "seborvos" volt. 1811-ben született, 1841-től 1872-ig volt a kórház, illetve a város szolgálatában. Tüdőbajban halt meg 1881. december 16-án a halotti jegyzőkönyv tanúsága szerint. Zentán a pravoszláv temetőben nyugszik.
Dr. Csendits József, akit az egykorú hivatalos iratok "főorvosnak" vagy "belorvosnak" emlegetnek, a két seborvossal együtt látta el a kórházat, amelynek igazgatója volt. Ugyancsak ő látta el a hatósági orvosi funkciókat is. Az 1861-i általános tisztújítás alkalmával - amint ez annak idején szokásban volt - újból megválasztják őt is, és Zsivkovits Mihályt is. Minthogy ebben az évben vezették be az orvosok, bábák és állatorvosok esküjét, dr. Csendits és Zsivkovits Mihály 1861. június 27-én ünnepélyesen a közgyűlés előtt letették az esküt. Az eskü szövege a következő volt:
"Én......................... esküszöm az élő Istenre és Istennek minden szentjére, miszerint ezen város orvosi állomását elvállalván minden tisztemhez tartozó kötelességemet híven és az alkotmányos törvényeink szellemében pontosan elvégezendem, a felügyeletem és ellátásom alá bízandott városi intézeteket teljes ügyekezetemmel istápolom, ügyeit előmozdítom, nemkülönben ezen város közügyeinek ellátására megválasztott tanácsnak rendeleteit és határozatait pontosan teljesítendem. Isten engem úgy segéljen. Ámen."
Az orvosok és a városi tanács viszonyára jellemző, hogy állandóan ellenőrizték, vajon az orvosok nem vesznek-e fel a kórházba olyanokat, akiknek erre nincs okvetlenül szükségük. Természetesen ez esetben a szegénysorsú betegekről van szó. A fizetőképes betegek gyógykezelése nem terhelte a várost. Az orvosoknak ezért kéthetenként, később minden öt napban részletes jelentést kellett a városnak benyújtaniok. Olyan eset is előfordult, hogy a kórházi orvosok erre vonatkozó véleményét a vármegyei tiszti főorvossal ellenőriztették, aki ezért a vármegye székhelyéről kocsin Zentára utazott. Költségeit vagy az orvosok, vagy a város fizette meg attól függően, hogy a vita esetén kit marasztaltak el. Természetesen, hogy ez a krajcárokra menő takarékoskodás nem szolgálta a közegészségügyet.
1862-ben országszerte megszervezték a hatósági tisztiorvosi állásokat. Ezek az orvosok a vármegyei, illetve a városi "első főorvosi" címet viselték. Dotációjuk ki volt egyenlítve a törvényhatóság első tisztviselőjének fizetésével (1000 forint évente). Az 1862. november 15-i közgyűlésen felolvastatott a Tisza-járás szolgabírói hivatalának értesítése, amely szerint a nagyméltóságú Helytartótanács e városban egy "első főorvosi állomás" fölállítását engedélyezi. Erre az állásra valószínűleg az igen előnyös dotáció miatt 17 orvosdoktor adta be pályázatát. Az állást dr. Révai Nepomuki János nyerte el. Piukovits Ágoston főispáni helytartó őt ezen állásában november 28-án megerősítette. A pályázaton részt vett az akkor már idős dr. Csendits József is. A kilencedik helyen jelölték, és így megválasztása kilátástalan volt. Dr. Révai megválasztása után, 1863-ban kezdte el működését fiatalos hévvel és ambícióval 33 éves korában. Ezután dr. Csendits a "másodfőorvosi" címet viselte, de nem sokáig, mert kb. egy év múlva, 1864. április elsején meghalt. Körülbelül 60 éves lehetett. Kilenc élő gyermeke maradt. A felsővárosi temetőben temették el. Svéd gránit síremléke 100 év múltán is teljesen jó karban van. Zentán él dédunokája, akitől sikerült egy fényképet megszerezni. 1863-ban valószínűleg dr. Csendits is, és dr. Révai is dolgozott a kórházban. Nincs azonban kizárva az sem, hogy dr. Csendits élete utolsó évét betegeskedéssel töltötte el. Bizonyos, hogy egészségi állapota megrendült, mert hiszen 1864 áprilisában meghalt.
Dr. Csendits halála után, az 1864 és 1872 közötti időben dr. Révai "első főorvos" és Zsivkovits "seborvos" dolgoztak a kórházban. Említésre méltó esemény volt, hogy már 1861-ben bevezették Zentán a himlő elleni védőoltást. A nemzetközi higiéniai kongresszuson, Bécsben csak 12 évvel később mondották ki a vakcináció szükségességét, míg a törvényhozás csak 1876-ban teszi azt kötelezővé. Dr. Révai mint ügyvezető városi főorvos a kórházigazgatói teendőket is ellátta közel 40 éven át. Részt vett az egészségügyi és városi politikában, és minden esetben hallatta szavát, amikor fontos döntéseket hozott a város. Minden közgyűlés elé részletes jelentést terjeszt. A Kollonits által alapított intézmény adaptálás útján lett kórházzá. Már 1857-ben, tehát 23 évvel az üzembe helyezés után felmerült a kórházépítés gondolata. Az 1870. augusztus 7-én tartott közgyűlésen Nikolits András képviselő előterjesztést tesz új kórház építésére. A képviselő előadja, "miszerint már korábban szükség lett volna a városnak egy rendes kórházi épületről gondoskodni, mivel a jelenlegi épület csakis ideiglenes használatul jelöltetett ki annak idején kórházi helyiségül, míg arra alkalmasabb, tágasabb helyiséget a város ki nem szemel. S minthogy azt látja, hogy a jelenlegi kórháznak évi javíttatása tetemes összegbe kerül, melyet egy olyan rozzant épület meg sem érdemel, ezért gazdaságosság szempontjából ajánlja, hogy a város építsen egy, a jelen szükségleteknek és igényeknek megfelelő kórházat s e tekintetben utasíttassék a városi mérnök, hogy egy tervet készítsen". Dr. Révai János képviselő örömmel fogadja ezen indítványt, mert "a jelenlegi meg sem felel a célnak, mivel az inkább mondható ápoldának, mint kórháznak". Javasolja egyúttal egy aggápolda (aggok háza) építését is. Bizottságot delegáltak, és jelentéstételre utasították. A jelentést 1871. október 9-én terjesztették a közgyűlés elé. Elfogadták, és a városi mérnököt utasították a terv elkészítésére. Ez volt az első komoly javaslat és kezdeményezés a kórház felépítésére.
Ezután lepergett egy esztendő. 1872-ben Szavits Bertalan képviselő interpellál a kórházügyben. "Már tavaly kimondatott, hogy a kórházzal valamit tenni kell." A közgyűlés most már elrendeli a pályázat kiírását. Időközben a város bírája szakértők bevonásával személyesen megvizsgálta az épületet. A közgyűlésnek imigyen számolt be: "a kórház épülete minden percben az összerogyásnak lévén kitéve, és javíthatatlan lévén szükséges, hogy a kórház részére más helyiséget kell kijelölni: különben ő is, mint tavaly dr. Révai a netán történendő szerencsétlenségekért a felelősséget magára nem vállalhatja". Ezután a közgyűlés arról tárgyalt, hogy hová is lehetne a kórházat sürgősen elhelyezni. A városbíró azt ajánlotta, hogy ürítsék ki az Árvai-féle iskolát, melyet akkoriban adtak át rendeltetésének a felépítés után. A közgyűlés a tervet elfogadta, és elrendelték az azonnali átköltözést. A közgyűlésnek ez a rendelkezése más formában érvényesült. Az átköltözés tényleg megtörtént 1872. november 4-e és 1873. február 13-a között. Csakhogy nem az Adai úti Árvai-iskola épületébe. A közgyűlési jegyzőkönyvekben ennek a változtatásnak nyomát nem találtuk. Valószínű, hogy az iskolaév folyamán nem lehetett a tanteremkérdést olyan könnyen megoldani, és ezért az óvodára esett a választás.
Az 1873. február 13-i közgyűlésen az elnöklő városbíró felteszi a kérdést, hogy mi történjék a volt kórházzal. Gyurgyovánszki képviselő szerint a város ezt a telket el nem adhatja, miután néhai Kollonits László, volt zentai plébános vette a fundust, és azt jótékony célra hagyományozta. Az ezzel kapcsolatos határozat így hangzik: "a két épület megtartatik, a rossz épületek tetőszerkezeti nyilvános árverés útján eladandók. A megmaradt jó tetejű és falú épületek mindaddig haszonbérbe adandók, míg arra a városnak szüksége nem leend".
Amíg az épületek fennállottak, minden évben bérbe adták árverésen. Közben anyagraktárnak használták. Hulladék épületanyagot halmoztak fel, melyet időnként elárvereztek. A kiürítés után úgy gondolták, hogy majd itt építik fel az új kórházat, és annak elkészülte után visszaköltözik az óvoda épületéből. Mindez azonban nem így történt. 1907-ben leégett a régi kórház épülete (vagy épületei?). Az összegyűlt hulladék fából egy fabarakkot építettek, mely lakható is volt. A barakklakó egyúttal felügyelője is volt a teleknek. Kb. 80 évig kihasználatlan volt ez a telek, és a város tulajdonát képezte, miután a város volt az alapítvány kezelője. Az 1949-es és 1950-es években a környékbeli lakosok kérelmére parkosították, és a város gyermekjátszóteret is létesített. A fabarakk összedőlt, és a deszkák az éj leple alatt elfogytak. A gyermekjátszótér felügyeletével Juhász Illést bízták meg, aki a szomszédságban lakott. Három évig őrizte ezt a kis parkot, havi 1500 dinár fizetést kapott a várostól. Amikor e sorok íródtak, még életben van, 93 éves, és sajnálja, hogy már nem őrizheti az "Illés-telepet", ahogy róla a lakosság elnevezte. 1953-ban házhelyeknek parcellázták fel, s azóta öt új, villaszerű épület feledteti a múltat. Ennek az írásnak pedig az a célja, hogy megőrizze az utókor számára annak az emlékét, hogy ezen a telken, a Laza Lazarević és a Branko Radičević utca sarkán épült fel először Bácska legöregebb kórháza 1834-ben.
A Pivar-telki régi kórház utolsó évtizedére esik a porosz-osztrák háború. 1866. július 15-én a városi közgyűlés hadikórház felállítását határozta el. Bizottságot alakítottak a tiszti főorvos elnökletével. A terv szerint magánházaknál 32 ágyat akartak felállítani a königgrätzi csata sebesültjei részére. "Tömérdek harcos sebesült és betegedett meg elannyira, hogy azokat a csász. és kir. nyilvános kórházak sem voltak képesek befogadni." A városi jegyzőkönyvek a hadikórházról több említést nem tesznek. Valószínűnek tartjuk, hogy nem is kerültek ide sebesültek, mert ennek feltétlenül maradt volna valami nyoma jegyzőkönyvekben vagy a számadásokban. Az 1872-i évi tisztújító közgyűlésen az I. városi orvosi állásra újból dr. Révai Jánost választják meg. A II. orvosi állásra hárman pályáztak. Kuthy Lajos seborvost választották meg. (Wechsler Józsua és Zsivkovits Mihály sebészek ekkor már nyugdíjba vonultak.)