Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Szemszaft által homályosan

Mindenkinél, aki élt és mozgott, rugós kés volt és persze boxer, miegyéb.
Miután fogvacogtatóvá vált a langymeleg hangulat, kigomboltam a sliccem, és levizeltem a babakocsiban gőgicsélő szörnyeteg-gyerekem.
                A többi bunkó szemétládának ez nem volt elég. Halálra kövezték a kis szarvas monstrumot.
                Persze engem zártam be a koponyalékelő, huncut fogdába, ahol minden bennlakó kötelező jelleggel zsilettpengéket nyeldes.
                Velem az élen.
                Amikor épp működőképes vagyok és fogyasztható, mindenkit leköpök, és vízcseppek csorognak végig szeplőtelen orcámon.
                Valaki odajön, és azt sutyorogja: mennyi dollárt adok, ha felszívódik és békén hagy.
                Valaki azt mondja: mindig rám várt.
                Van, aki csak a körfűrész vagy a pneumatikus fúró zajára indul be szexuálisan.
                Van, aki idegen testbe bújna.
                A porszívó-állagú szadista börtönőrök csak vihorásznak, mint egy C kategóriás sci-fiben.
                A varázsformula: iszony, köpés és vízcseppek.
                Könnyek?
                Valaki azt mondta, ezt úgy hívják: szemszaft. Nem köptem le. Igaza lehet.
                Rituálisan ki kéne nyomni egymás szemét, mint tubusból a fogkrémet, szemszaftból akkor is akadna tartalék.
                Csillámporos koponyafogdám nyúlós, fojtogató-torokszorító-hányingerkeltő ködében nem tudom miért, de képtelenség feloldódnom.
                Talán, mert ahhoz meg kéne ölnöm a rég halott unokanővérem.
                Nyelem a pengéket, és a szemszaftomat mellőzve várok a semmire.
                Elkéstem. Nem bírom. Nem bírom.
                Talán az idegen testbe költözés, vagy egy pneumatikus fúró megoldaná a dolgot.
                Nem bírom és talán nem is akarom.
                Üres tér. Holdbéli Pierrot-átlényegülés. Igen, ez lenne talán a nyerő kombináció.
                A Marson.
                Ott nem kísértene a levizelt-agyonkövezett monstrum-csecsemőm. Csak az üstdobok hangját hiányolnám, a betörő üveg, a tépődő papír, a hasadó kárpit zaját.
                És nem mellékesen ellopott, rabláncra fűzött önmagamat.
                Ellopott csillagok.
                A szemem fényébe fojtva.
                És így tovább orrvérzésig.
                Aztán elsötétül a képernyő.

< Tanz mit mir | Seggberúgunk mindennap >