Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Seggberúgunk mindennap

Klára a Gyerek pofájába mászva mondta ki az ítéletet a két Eszti mozdulatlanul gyűlölködő húsoltalmában.
– Mától nem tartozol közénk.
              A háttérben Vládó és Zoli röhögtek, András pedig a táskájából előhalászott egy boxert, komótosan a Gyerekhez lépett, és gyomorszájon vágta. A Gyerek már a bejáratnál tudta, megint készül valami, valami, ami az eddigieket is jócskán felülmúlja. Lélekben, amennyire tőle telt, föl is készült rá.
              Miután becsukta az ajtót, Jóska „véletlenül” oldalba vágta, Mari pedig az arcába köpött. Az egyik párhuzamos szerb tagozatból való fiú, akivel a Gyerek ugyanabba a napközibe járt, Jóskára vigyorogva elrikkantotta magát.
              – To, care, to!
              A Gyerek a WC-be rohant, meg akarta mosni az arcát, közben majdnem fellökte a némettanárnőt, aki kiejtette kezéből a naplót, de a Gyerek nem fordult vissza és nem kért bocsánatot, csak berohant a fiúvécébe.
A csapszájról egy óriási turha lógott. Undor fogta el, mikor eszébe ötlött, sokszor ivott már erről a csapról. A gyűrött és gyűlölt munkaköpenyébe törölte az arcát, majd felrohant az első emeletre, ahol Klára, Eszti I. és Eszti II. között feszítve kimondta az ítéletet, amiből András egy csipetnyit (sokadszor) újfent megkóstoltatott a Kölyökkel.
              Előző nap nagyszünetben Tünde „az egész osztály nevében” kárörvendő fintorral a kezébe nyomott egy kitépett füzetlapot, majd hátat fordított neki. A papíron fura, sötét, riasztó csöppek éktelenkedtek, melyekről a Gyerek tudta, alvadt vér, szőrszálakkal vegyitve, amelyekről a Gyerek szintén tudta, micsoda – fanszőrzet – ez állt:
              „Seggberúgunk mindennap.
              Kinyírunk.
              Mert megérdemled.”

              Alatta pedig kilenc aláírás.          
              Mivel a „levél” nem tartalmazott helyesírási hibákat, sem belejavításokat, ráadásul gyöngybetűkkel írták, a Gyerek azonnal felismerte, hogy az osztályelnök (aki egyúttal az önképzőkör elnöke is) írta, a „körítést” és az aláírásokat is számításba véve pedig annyit jelent: ez valóban az egész osztály kőkemény, megmásíthatatlan állásfoglalása.
              A Gyerek András hasba vágása után némán, hullaarccal fetrengett. Már leszokott a sírásról, a grimaszokról. A szüleinek sem akart többé panaszkodni,  ha eltűnt vagy elszakadt valamije, ha kék-zöld foltok tarkították a testét, az arcát, ha köpések fénylettek a hajában. Már rég hazudozott nekik, a tapasztalat megtanította: ha a korszerű pedagógia címén bármibe beavatkoznak, abból csak baj lehet. Már otthon sem sírt. Viszont rászokott a körömrágásra, a hajtépdesésre. Eszti II. épp a sírása miatt gyűlölte és egyszer, négyszemközt, teljesen váratlanul annyira halott– kopár hangon vágta a szemébe, hogy te picsogó picsa, olyan tekintettel, ami minden elképzelhető sötét mélységet felülmúlt, hogy a Gyerekben borzadva tudatosult: ez a lány valóban a halálát kívánja.
              Összegörnyedve, hangtalanul hevert a folyosó műkövezetén, miközben a többiek röhögve rugdosták, hogy hehe, focilabda a feje, focilabda a feje, ez a ronda csúszómászó még mozog, le kell tépni a tökeit, minek neki, úgyis picsa, hegedülni jár, baszd meg, az anyuci még balettra is beíratta, állat ez, karóba húzzuk, ezt a hegedülő, balettozó, focilabda fejű csúszómászó picsát, dögöljön meg az ilyen, baszd meg.
              András lila arccal harsogott: zsidó hitler picsa, a kurva kibaszott anyádat, a vörös naccságát, azt is megbasznám, szaros söprűvel, te gané állat.
              Végre felbukkant a biológia– tanárnő. Lassan, komótosan lépkedve megvetően rápillantott a földön fetrengő, vézna, örökösen beteg, görbe gerincű, fogszabályzós Gyerekre. Mélységesen undorodott tőle, akárcsak a tanárok többsége, ha nem is gyűlölte, mint egy-két kollegina. Óraközti szünetekben, kávézás, cigarettázás közben gyakran viszolyogva emlegették, néha úgy belemelegedve a csepülésébe, hogy valamelyikük rájuk is szólt, szálljanak már le arról a szerencsétlenről. Ez legtöbbször a „százkilós” szerbtanárnő volt, akit különben kiröhögtek egymás közt, mert naftalinszagú, kinyúlt ruháiból folyton kilógott a szakadt kombinéje és senki sem vette komolyan. Mellesleg ez volt az egyetlen tanerő, aki nemcsak szerette, hanem képes volt ezt el is hitetni a Gyerekkel… Csakhogy nagyon kellett másoknak is az óraszám, neki pedig így is több volt a kelleténél, így abban az évben a magyar osztályok más szerbtanárnőt kaptak. A Gyerek, aki addig a legjobb „szerbes” volt, két hónapon belül már csak kettesekkel jött haza. Ugyanabból a tantárgyból. A tanárnők pedig folytatták a pletykálkodást: Ez a kölyök, ez valóban nagyon, de nagyon zűrös, van benne valami borzasztóan visszataszító, ahogy a zenetanárnő egyszer, két slukk közt mosolyogva, találóan jellemezte: valami velejéig romlott, beteges ártatlanság.
              A biológiatanárnő szimplán csak undorodott a Gyerektől.  Milyen fiú az, aki nem védi meg magát, hanem az ereit vagdossa és fojtottan vinnyog, ragasztózik, cigarettázik. Noha kitűnő tanuló, úgy beszél, és olyan manírjai vannak, mint egy grófi csemetének, de már hallotta nagyszünetben úgy káromkodni, hogy még a tanárnő apja is, aki pedig hentes volt, belezöldült volna.
              A  tanárnő amúgy is dühösen érkezett.  A ritka férfikollegák egyike, akit néhány perccel az előtt sikertelenül próbált meg a maga szokásos módján levadászni, ismét eszébe juttatta, hogy öregszik, már a mellei is lógnak, tokája nő, a rohadt életbe…
              A földön vonagló, munkaköpenyes csont-bőr kupacra pillantva grimaszt vágott: Nem, semmi közöm ehhez, nem kell nekem púp a hátamra, „neću ja da ispravljam krivu Drinu”, ebben már különben is megegyeztünk a tanáriban… Ahogy ahhoz a piszok, dög szoknyapecérhez sincs közöm.
Még jobban elfogta a pulykaméreg.
              Ez a „kis kommunista-arisztokrata poronty” még őt is folyton, az egész osztály előtt kijavítgatja, ha nem a legeslegirodalmibb magyar nyelvű kifejezéseket használja, vagy nem a magyar nevükön említ a kétéltűektől a zárvatermőkig mindent, vagy ha a legapróbb nyelvhelyességi hibát is véti. Persze honnan tudhatná a kis dög, hogy az édesanyján kívül otthon senkivel sem beszélhet magyarul, és hogy legalább húsz éve nem volt magyar könyv a kezében. Szinte félt már bemenni hozzájuk az órára, ha Ő is ott volt, de szerencsére, hehe, folyton beteg, vagy hazudik, hogy beteg, mindegy, legalább nem kell, hogy kitörje a frász, vajon vétett-e megint egy nyelvtani hibát, mert rögtön, de rögtön kiszúrja ez, ez a kis hegedülő, balettozó, nyomorék kis rohadék drogos.
              A tanárnő fújt egyet, majd úgy tett, mintha vak lenne.  Kizárta a kabinet ajtaját, és sietve beterelte a miniosztályt. Az utolsó percig kérdéses volt, legyen-e, lehet-e, ennyi gyerekkel osztályt nyitni, de végül csak összekaparták a minimumot éppen csak elérőt, és „föntről” is rábólintottak. Így legalább, ha két iskolában tanítva is, de megvan a teljes óraszáma.
              Szinte görcsös sietséggel csukta be maga mögött az ajtót.
              „ Ezt megúsztam. Ha ez a kis pofozózsák utólag mégis bepofátlankodik, kidobom azon a címen, hogy elkésett. Pestieskedjen a rohadék fejes szüleivel. Az enyémek, ha nem is  »entellektüelek«,  mégis százszor különbek. Remélem, ma lazíthatok.”
              Váratlanul felragyogott az arca. A tanulókra kacsintott és belülről bezárta a tanterem ajtaját. Együtt nevettek egy nagyot, egy jóízűt. Ahogy besütött a nap, mintha még a formalinban lebegő állattetemek is kedvesebben vicsorítottak volna.
       Mint egy szép, összetartó család – gondolta a tanárnő, és, miután beírta az órát, elégedetten odakörmölve bejegyezte az igazolatlan hiányzást.

< Szenszaft által homályosan | Private >